|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 99 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-99 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Fazekas János 2006. október 28.Nagyenyed magyar közössége kicsit késve tartotta meg ünnepi megemlékezését a forradalomra. Dávid Gyula irodalomtörténészt, valamint Koczka György újságírót, a temesvári rádió szerkesztőjét hívták meg a rendezvényre, akik hosszú éveket töltöttek börtönben, az 56-os forradalom résztvevőjeként. A dr. Szász Pál Magyar Közösségi házban összegyűlt közönség először Dávid Gyulát hallgatta, aki az évforduló tiszteletére megjelent Erdélyi politikai elítéltek életrajzi adatai 1956–68, valamint Gazda Ferenc Elrabolt esztendők című könyvét mutatta be. Veres Sándor kezdeményezésére olyan levelezés indult Erdélyben, amelyet az emberek sokszorosítottak és továbbítottak. Az „Aki kapja, adja át” levelezési mozgalom annyira sikeres volt, hogy egy moldvai lakos még 1959-ben is kapott egy 56-os tartalmú levelet, amelyért bűnhődnie kellett. A kitalálónak 20 év börtön járt „jutalmul.” Dávid Gyula könyve 1400 ember adatait tartalmazza, a következő kiadásra pedig máris újabb és újabb adatok érkeznek. Koczka György humorosan ismertette keserű történeteit 56-ról. Egy vers elszavalásáért, a kispolgárinak nevezett Kossuth-nóta elénekléséért, vagy egy viccért súlyos börtönbüntetéseket szabtak ki. Az ítélkezők között élen járt a hírhedt magyar hadbíró Macskássy Pál, és számos ügyész. Fazakas János a Trabant-osztogató miniszterelnök-helyettes, gyalázatos szerepet játszott a megtorlás ideológiájának megfogalmazásában. /Bakó Botond: Aki kapja, adja át. 56-os ünnepi megemlékezés Nagyenyeden. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./2007. március 10.A csíktaplocai Fazakas János László (Yana) munkáiból nyílt kiállítás a marosvásárhelyi Bernády Házban Dicsőség az állandóságnak címmel. A színes tusrajzoktól az alumínium nyomatokig széles kínálattal, többnyire portrékkal érkezett a művész Marosvásárhelyre. A Yana névvel alkotó Fazakas János László grafikus Szegeden, majd Pécsett folytatta tanulmányait grafika szakon. Hat évig tartózkodott Magyarországon, ahol tanított, könyveket illusztrált és közben alkotott. /Antal Ildikó: Továbbképző a néprajzoktatásban. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 10./2007. április 17.A csíkszeredai Fazakas János László szokatlan technikával készíti alkotásait. Magyarországon végzett mint grafikus, nemcsak rajzol, hanem fest is. A Gy. Szabó Béla Galériában, Kolozsváron megtekinthető tárlat anyagát különleges technikával készítette: nem rézbe, hanem alumíniumba karcolta. A kiállítás egy Csíkszereda melletti templom díszítését szolgálja majd, és Krisztus kálváriáját mutatja be 15 képben. Fazakas János László Keresztút rézkarcban című tárlatát érdemes megtekinteni. /Kiss Bence: Karcolt kálvária. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 17./2007. június 15.Nagy Károly szerint a romániai magyar baloldal sorsát egy sötét ügy befolyásolta. 1947 telén a Bihar megyei (akkor még) Sziguranca magyar kommunista főnökének, Czellér Lajosnak a kezébe került a Vasgárda utolsó körlevele, amelyben közölték a gárda tagjaival, hogy az új helyzetben a titkosan működő szervezet feloszlik. Parancsba adták a tagoknak, épüljenek be a kommunista pártba. Arra buzdították őket, hogy igyekezzenek minél több zsidó és magyar személyt vezető tisztségbe juttatni. A kisebbség soraiból származó vezetők egyre nagyobb száma kiváltja a „hazafias jó románok”, főképp az értelmiségiek felháborodását a kommunista párt ellen. Czellér ezt az iratot átadta belügyminisztériumi feletteseinek. Ezek megtiltották, hogy az üggyel tovább foglalkozzon. 1948-ban Czellért megvádolták, hogy titoista ügynök, és bezárták. Később kiszabadult és a Belügyminisztériumban dolgozott. 1952 őszén halva találták a bukaresti Belu temetőben, jobb keze mellett pisztoly. Nagy Károly nem fogadja el, hogy öngyilkos lett. 1957-58-ban két vezető pártfunkcionáriusról kiderült, hogy vasgárdista. 1964-ben amnesztiával kiengedték a börtönből az összes politikai foglyot, a súlyos bűnökért elitélt vasgárdistákat is. (De Luka Lászlót és Lakatos Istvánt nem). A legismertebb magyar közéleti személyiség, aki körül 1989 után egy hiteles magyar baloldal kibontakozhatott volna, az Fazekas János, a Kommunista Párt központi vezetőségének tagja volt. Azonban javasolta a köztársasági elnöki tisztség megszüntetését és az Elnöki Tanács visszaállítását, ezért Ceausescu 1984-ben, 56 évesen nyugdíjba kergette a miniszterelnök-helyettesi funkcióból. Fazekas ellenezte a Bolyai Egyetem felszámolását 1959-ben, majd egyedül szavazott a Magyar Autonóm Tartomány nemzetiségi összetételének románosító megváltoztatása ellen. Fazekas 1984-ben a Ceausescu-diktatúrát és a nemzetiségek elnyomását leleplező levelet juttatott el Gorbacsovhoz, az ENSZ főtitkárához és az Amerikai Egyesült Államok elnökéhez. Végül 1989 januárjában Sütő Andrással együtt újabb levelet intézett az említett személyiségekhez, ezúttal a falurombolás és a határokon lelőtt menekültek ügyében. Mindezek után logikus lett volna, hogy egyike legyen az RMDSZ vezetőinek. Nem így történt. Sőt. Amikor 1993-ban az RMDSZ brassói kongresszusának nyílt levelet akart átadni, már az előcsarnokból kiutasították. Nagy Károly súlyos hibát követett el, amikor Fazekas Jánost lebeszélte a magyar szocialista párt megalakításáról. 1995-ben megalakult egy demokratikus baloldali politikai platform. Létrejött annak bukaresti csoportja is, és ez Fazekas Jánost választotta meg elnökéül. A platform akkori országos elnöke azonban – bár erre az alapszabályzat nem jogosította fel, mi több Sütő András és Balogh Edgár írásban követelték Fazekas tisztségének elismerését – érvénytelenítette a bukaresti csoport választását. Tiltakozásképpen a bukaresti csoport feloszlott. – 2003-ban létrejött székelyföldön még egy baloldali platform, a Demokratikus Újbaloldali Fórum, azonban nem tett szert akkora befolyásra, hogy az RMDSZ politikájára befolyást gyakoroljon. Nagy Károly: Egy hitvallás margójára. Avagy miért nincs Romániában hiteles magyar baloldal? = Szabadság (Kolozsvár), jún. 15./ A szerző a Demokratikus Újbalodali Fórum volt kongresszusi képviselője. Az írás első része: Szabadság (Kolozsvár), jún. 13.2007. június 28.Nagy Károly egyetemi tanár, Nagy István munkásíró és kommunista pártember fia a Szabadságban (Egy hitvallás margójára, június 13. és 15.) arról elmélkedett, miért nincs a romániai magyaroknak erős demokrata-baloldali pártja vagy legalábbis platformja (az RMDSZ-en belül). Bevezetőjében „szokatlan” eseményeket beszél el az illegális, majd törvényes kommunista mozgalom történetéből (Fóris István, Luka-Luca László-Vasile története), majd kifejtette, hogy a magyar baloldalnak Fazekas János (a Kommunista Párt központi vezetőségének tagja, miniszter, majd miniszterelnök-helyettes) köré kellett volna tömörülnie. Nagy V. László hozzászólásában leszögezte, nem lehet elfelejteni a kommunizmus 45 évét, a börtönöket, kényszer-munkatelepeket. A diktatórikus pártok ideológiája egyforma, a külön jobb- vagy baloldali diktatúra csak porhintés. Ne mondja senki, hogy a Szovjetunióban nem az orosz sovinizmus uralkodott. Hibázik Nagy Károly, ha túldicséri Luka Lászlót vagy épp Fazekas Jánost. Ők akkor csatlakoztak a kommunizmushoz, amikor már ismertek voltak a kommunista proletárdiktatúra szörnyűségei. Fazekas János pozitív oldalai ismert, de ettől még érzelmeiben kommunista maradt. Ára volt annak, hogy a fiatal Fazekasban megbízott Gherghiu-Dej vagy épp Ceausescu, hogy oly magasra emelkedhetett. Mint ahogy annak is ára volt, hogy Hajdú Győző úgy megbízott Markó Bélában, hogy helyettesének nevezték ki. Igazi, mérsékelt szociáldemokráciára Romániának és a romániai magyarságnak is szüksége van. /Nagy V. László: A romániai magyar szociáldemokrácia feléledése? = Szabadság (Kolozsvár), jún. 28./2007. szeptember 18.Dokumentum. Keleti Ferenc nagykövet jelentése a Bolyai Egyetemen készült 1955-ös memorandummal kapcsolatban. Bukarest, 1956. október 5. SZIGORÚAN TITKOS! 327/szig. titk. -1956. Előadó: Juhász nagyköv. Tanácsos. Azok az események, melyek a Bolyai Egyetem pártalapszervezetében, valamint a Kolozsvári Írószövetségi Fiók alapszervezetének ülésén lejátszódtak, vezettek el voltaképpen egy olyan ankét megtartásához, melynek eredménye „a kolozsvári tartományi pártszervezet memoranduma” néven ismert. E memorandum története információink szerint a következő: a kolozsvári párttartományi szervezet megbízásából három magyar ember referátumot készített egy ankét számára. Ebben a referátumban a romániai magyarság sérelmeit tárták fel és foglalták össze. Mivel a referátumon több magyar aláírása is szerepelt, kapta a memorandum nevet. A kolozsvári párttartomány ezt a memorandumot felküldte a Központi Vezetőségnek, de nem említette meg, hogy ő hívta össze az ankétot, valamint ő adott megbízást a memorandum megírására is. A Központi Vezetőségben a memorandumot pártellenes akciónak nyilvánították, egy kicsit olyanformán, mint nálunk az Írószövetségben megtörtént aláírásgyűjtést. A továbbiakban a KV kitartott amellett, hogy a memorandum ellenséges cselekedet. A Bolyai Egyetemen, valamint a Kolozsvári Írószövetségi Fiók Alapszervezetében történt események után a memorandum tartalma fentről energikus intézkedéseket váltott ki. Éppen ezért szeptember utolsó napjaiban bizottság szállt ki Kolozsvárra a következő tagokkal: Miron Constantinescu, Fazekas János, Pavel Tugui, [Iosif] Ardeleanu (sajtó-főigazgatóság vezetője), Bihari (a KV agit-prop. osztályán a kiadási ügyek vezetője), Után Tiberiu, a KV aktivistája, továbbá a Művelődésügyi Minisztérium, Tanügyi Minisztérium és Pénzügyminisztérium képviselői. Robotos Imre elvtársat is meghívták, de ő „lekésett” a repülőgépről és nem vett részt a bizottság munkájában. A Bizottság Kolozsvárott kiszállt a Bolyai-egyetemre, a magyarnyelvű középiskolákba, a Magyar Színházba, s egyéb magyar intézményekbe. A látogatások kapcsán elsősorban aziránt érdeklődtek, hogy az un. memorandum adatai mennyiben felelnek meg a valóságnak. A látogatások alkalmával a Bizottság megállapította, hogy a memorandum adatai hitelesek s így a memorandum szerzői ellen emelt vádak (pártellenesség) teljesen elesnek. A Bizottság azonban sok olyan sérelmet is megállapított, amelyek a memorandumban nem szerepeltek. Általános vélemény szerint a Bizottság kiszállását a fent említett okokon kívül a Pándi-cikk váltotta ki. Miután a Bizottság kutató munkáját befejezte, megbeszélésre hívta össze a magyar írókat. A gyűlésen részt vettek a teljes kolozsvári és vásárhelyi író-gárda, valamint nagyszámú egyetemista. A gyűlés három nap és három éjjel tartott. Valamennyi író feliratkozott és beszélt is. Ami a felszólalások hevességét s az elhangzott bírálatok éles hangját illeti, ez az ülés jóval erősebb volt, mint az az értekezlet, amelyet az Írókongresszus előtt tartottak a magyar írókkal Bukarestben a Központi Vezetőség épületében. Földes László, akinek a „kikészítését” már régen elhatározták, az utolsók között iratkozott fel. Ennek ellenére elsőnek adtak szót neki, a jelenlevő írók szerint provokatív szempontból. Ekkor felállt Csehi Gyula és kijelentette, hogy ez nem demokratikus eljárás és kéri a feliratkozási sorrend tiszteletben tartását. Ez már annak a jele, hogy a magyar írók közt egy-kettő kivételével kialakult az egységfront s képesek megvédeni egymást. Elsőnek – akárcsak Bukarestben – Szilágyi András szólalt fel. Ez a felszólalás rányomta a bélyegét az egész ülés lefolyására. Szilágyi általában a súlyos gazdasági helyzetről beszélt igen vehemens hangon. Ami pedig a magyar sajtót és irodalmat illeti, kijelentette, hogy a romániai magyarság érdeklődéssel és szeretettel olvassa az odaáti irodalmat, figyeli a magyarországi eseményeket, mivel azokat saját gondjaihoz közelállónak tartja. Szilágyi megemlítette, hogy ami a magyar nép magatartását illeti, amely bizonyos vezetők leváltására vezetett, az szintén közelről érdekel bennünket. Ezután sorrendben felszólaltak Asztalos István, aki igen hevesen bírálta a jelenlegi falupolitikát, Nagy István, aki a munkásosztály nyomoráról, tanügyi kérdésekről beszélt, Csehi Gyula, aki a Bolyai Egyetem helyzetéről s egyéb sérelmekről beszélt. Ezen az ülésen általában részleteiben kerültek megtárgyalásra a romániai magyarság sérelmei. Szabédi László például kijelentette, hogy tekintettel arra, miszerint Miron Constantinescu már a múltban egyes kijelentéseit eltorzította, felszólalását írásban adja be. A végkövetkeztetéseket Miron Constantinescu vonta le. Felszólalásából látszott, hogy a Földes-ügyet egyelőre elejtették, ellenben Csehi ellen fokozták a tüzet. Szabédi írásban beadott felszólalását Miron Constantinescu aprólékosan elemezte. Adott pillanatban Szabédi dühösen felugrott s azt kiabálta, nem igaz, amit mond, én ilyet nem állítottam. Erre a terem Szabédi mellett zúgni kezdett s Miron Constantinescu kénytelen volt félretenni Szabédi felszólalását. Az ülés légköre ismételten azt mutatta, hogy ma már kialakult a teljes értelmiségi arcvonal s ennek erejére jellemző, hogy folyamatosan vissza tudják verni a meg-megújuló provokációkat. Ezek a provokációk a régi módszer szerint abban álltak, hogy egyes felszólalásokat hirtelen kérdések bevetésével akartak megzavarni. Egy ilyen alkalommal állott fel Csehi Gyula s a következőket mondotta: „Kérjük az elvtársakat, ne szakítsanak félbe bennünket, mert megzavarodunk s esetleg félni is kezdünk s így aztán az elvtársak nem fogják megtudni mindazt, amire kíváncsiak. ” Erre a félbeszakítások elmaradtak. Az ülés eredményeképpen a romániai magyarság a többi között a következőket érte el: a Művelődési Minisztériumban magyar miniszterhelyettest neveznek ki, a Tanügyi Minisztériumban magyar főigazgatóságot állítanak fel, a megszüntetett magyar nyelvű Agronómiai és Pedagógiai Főiskolát visszaállítják, a magyar középiskolákból helyhiány ürügye miatt elutasított diákok felvételét elintézik, a Bolyai-egyetem korszerű felszerelését elintézik, ugyanis a Bizottság véleménye az volt, hogy ennek az egyetemnek a felszerelése több területen egy közepes középiskola színvonalát sem éri el, elérték továbbá a Kolozsvári Magyar Színház kibővítését, a Korunk folyóirat megindítását stb. Meg kell jegyezni, hogy az említett intézkedések közül egyesekről már beszéltek előzőleg is, de éppen az a veszély állott fenn, hogy Pándi cikke és egyéb események miatt ezek teljesítésére nem került sor. Érdekes jelenség volt még az ülésen az, hogy Balogh Edgár visszautasította a Pándi-féle cikket azzal, hogy a magunk dolgait saját pártunk segítségével magunk fogjuk elintézni. Felszólalását még ketten támogatták. Az a vélemény, hogy Miron Constantinescu-féle bizottság ezt a körülményt fel fogja használni, hogy három magyar értelmiségi ilyen hangnemben beszélt a Pándi-cikkről. A magyar íróknak egymás között az a véleménye, hogy ez a felszólalás mindössze taktikai fogás volt abból a célból, hogy a Pándi-cikk vonalán provokáció ne érhesse a magyar írók kialakult frontját. Ez azért is valószínű, mert Balogh Edgár és az írók általában egyetértettek a cikkel. Keleti Ferenc, nagykövet/Memorandum a Bolyain. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 18./2007. október 19.„Az ‘56 kapcsán Erdélyben folytatott kutatás inkább helyzetfelmérésnek nevezhető. Nem elégedhetünk meg a szubjektív visszaemlékezésekkel. Rekonstruálnunk kell a teljes belpolitikai helyzetet, de azt is a nemzetközi konjunktúrába ágyazva” – mondta Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi levéltáros a vele készült beszélgetésben. Az igazi kutatás és feldolgozás a jövő évek feladata. Várni kell, hogy megnyíljanak a katonai levéltárak, mert az anyagok nagy része nem a már tanulmányozható Szekuritáté irattárában, hanem a kolozsvári és brassói katonai törvényszék birtokában van. Sokan kemény ellenállásukról regélnek, mondván, hogy a vallatások során egy kukkot sem szóltak. Azonban a jegyzőkönyvek szerint a legtöbb esetben a vallatott előbb-utóbb megtört. A megtorló szervek a rendszerellenes elemek semlegesítésére használták a magyar forradalmat. Az ‘56-ig kiépített besúgóhálózat később egyre szerteágazóbbá és szervezettebbé vált. Feltűnő, hogy egyetlen költő, író vagy színész sem volt az ‘56-os megtorlás szenvedő alanyai között. Ez is pártpolitika volt. Gheorghe Gheorghiu-Dej 1956. december 15-én és 16-án Marosvásárhelyen tartott beszédeiben megjegyezte, hogy míg a magyarországi írók közül sokan az úgynevezett ellenforradalmárok mellé szegődtek, romániai magyar társaik a párt politikáját támogatva, egyenként sorakoztak fel a román hatalom mögött. Ennek az volt az előzménye, hogy közvetlenül az események után a Kolozsvárra kiküldött Miron Constantinescu és a Marosvásárhelyre látogató Fazekas János gyűlést hívatott össze, melynek során az íróknak, költőknek állást kellett foglalniuk, majd az ellenforradalmat elítélő nyilatkozatot kellett tenniük. Az írók viselkedése három csoportba sorolható. Hajdu Győző és a párt politikájához hű társai nyíltan elítélték a Budapesten történteket. A második kategóriába az óvatosak tartoztak, mint például Sütő András, akik elfogadták a párt irányelveit. A harmadik, legvékonyabb csoportot Nagy Pál és Oláh Tibor képviselte, akik kényszerből foglaltak állást, akkor is nagyon kurtán-furcsán. Fazekas János a gyűlés végén szemrehányóan megjegyezte, hogy „ha fegyvert kellene fogni, maguknak, kettőjüknek csak fapuskát adnék”. A hatalom az 1948 és ‘53 közötti politikai tisztogatás után a végső leszámolásra használta fel az ‘56-os forradalmat. Az egyházi vezetők szerepvállalása szinte az egész közösségre nagy befolyással bírt. A Szekuritáté ezért is tartóztatta le a hangadókat. Erdélyben nem volt olyan vidék, ahonnan ne hurcoltak volna le papokat. A gyergyóalfalusi plébánost például azért zárták be, mert úgymond arra utasította a kántort, hogy irredenta énekeket játsszon, holott csak zsoltárokról, egyházi énekekről volt szó. Az itthoni megmozdulások eleve kudarcra voltak ítélve. Hiányzott a politikai eszme, amelyért az emberek – úgy, mint Magyarországon – utcára vonuljanak. Voltak Erdélyben csoportosulások, amelyek szervezkedtek, de ezek naiv próbálkozásoknak számítottak. Pál-Antal Sándor /sz. Csíkkarcfalva, 1939/ levéltáros, a történelemtudományok doktora. A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem elvégzése után a marosvásárhelyi levéltárba került, és azóta is ott dolgozik. Fő kutatási területe Székelyföld története, a levéltártan, pecséttan és heraldika. A magyar forradalom erdélyi utórezgéseiről számos tanulmányt közölt, tavaly megjelent az Áldozatok – 1956 (A forradalmat követő megtorlások a Magyar Autonóm Tartományban) című kötete. Munkásságáért A szabadság hőse emlékéremmel tüntették ki. /Szucher Ervin: Erdélyi ‘56: hiányzott a politikai eszme. = Krónika (Kolozsvár), okt. 19./2008. november 14.A közelmúltban megjelent Stefano Bottoni Sztálin a székelyeknél című tanulmánykötete, amelyben a szerző a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) történetével foglalkozott. Stefano Bottoni elmondta, a Bolognai Egyetem doktori iskolájában, ahová 2002-ben vették fel, az egyik tanára javasolta ezt a témát. Tudta, hogy Bottoni félig magyar származású, és magyar vonatkozású dolgokkal foglalkozik. 2002-ben beadta a kérvényt a Román Állami Levéltárba, Bukarestbe és Marosvásárhelyre, de választ nem kapott. Majd egy neves külföldi kutató, Dennis Deletant, a londoni egyetem román tanszékének vezetője közbenjárására mégis hozzájutott az engedélyhez. Bottoni szovjet és román dokumentumok alapján kiderítette, nem volt semmiféle alulról jövő kezdeményezés. A szovjet pártvezetés az 1951–1952-es évek fordulópontján kitalálta, hogy Romániában új alkotmányra van szükség. Úgy gondolták, hogy a nemzetiségi kérdést területi kérdésként kell kezelni, és úgy kell megoldani, ahogy a Szovjetunióban tették. Így került sor a székelyföldi tartomány létrehozására, amely a határtól 300 kilométerre esett, tehát nem állt fenn annak a veszélye, hogy Magyarország kéri majd a tartomány hozzá csatolását. Amikor a rádió bemondta, hogy létrejön a Magyar Autonóm Tartomány, az erdélyi magyarok egy része úgy élte meg, hogy ismét nyíltan vállalhatják magyarságukat. 1952-ben elkezdődött egy újabb kulákellenes kampány, a tartomány létrejötte utáni évek igen kemények voltak Romániában, egy kicsit kivétel volt ez alól a MAT, ahol valamivel kevesebb embert tartóztattak le, mint az ország többi részében. – A könyvbemutatón is elhangzott, hogy sokan úgy értékelik: nem minden úgy történt, ahogy az a tanulmányban megjelenik. A könyv olasz változata tavaly jelent meg. – A magyar vezetés félreállítása már korábban elkezdődött, amikor a MAT-ból Maros Magyar Autonóm Tartomány lett. Az igazi váltás akkor következett be Marosvásárhelyen, amikor 1959-ben letették a vegyi kombinát alapkövét. Gheorghe Gheorghiu Dej a Magyar Autonóm Tartomány kezelését Mogyorós Sándorra, Fazekas Jánosra, a fiatal Király Károlyra és másokra bízta, meg a helyi emberekre, például Csupor Lajosra. Annak idején a MAT-ot kis Magyarországnak, illetve Marosvásárhelyt kis Moszkvának is nevezték, ez célzás arra, hogy vezetői sokkal jobban hittek a rendszerben. Meggyőződéssel csinálták azt, amit tettek, mert értelmet láttak benne. Amikor magyar emlékműveket akartak restaurálni, magyar vonatkozású szobrokat akartak állítani, vagy meg akarták írni a MAT monográfiáját, akkor 1958-ban rájöttek, hogy már nincsenek vonalban. Az itteni vezetők nehezen tudták megemészteni, hogy megváltozott a vonalvezetés. Levezényelték a saját leépülésüket. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy Marosvásárhelyen a vezetők ne magyarul értekezzenek a környezetükkel. A hatvanas években kezdődött el az új folyamat. Bottoni felhasználhatott egy jelentős kutatási eredményt. Gagyi József és Novák Zoltán 2001 és 2003 között 35 mélyinterjút készített korabeli középkáderekkel. Ezt az anyagot a kutatók Bottoni rendelkezésére bocsátották. /Máthé Éva: Nem az lett, aminek készült. = Krónika (Kolozsvár), nov. 14./2008. december 6.A 75 esztendős Hunyadi László szobrászművész Szent Istvánt, Márton Áront, Apor Vilmost, Orbán Balázst, Petőfi Sándort, Tamási Áront, de a második világháború áldozatainak emlékszobrát is megalkotta már. Első Petőfi-szobrát tizennégy esztendős korában készítette, Sütő András emlékezett meg róla egyik írásában. Ez megjelent Hunyadi László művészetéről szóló reprezentatív album bevezetőjeként Magyarországon, 2006-ban. Apor Vilmos Segesvár szülötte. A szobor elkészítésére a segesvári plébános kérte fel a művészt. Márton Áron szobrát Székelyudvarhelyen állították fel 1995-ben, és ekkor már az Orbán Balázs szobrának felállítása folyamatban volt Székelyudvarhely főterén. Marosszentkirályon áll Szent István király mellszobra, egész alakos Szent István szobrát pedig Kiskunfélegyháza részére készítette el. Tamási Áron szobrát a farkaslakiak kérésére készítette, azután a farkaslakiak nem jelentkeztek. Tavaly végül is az egyik budapesti társaság megvette Hunyadi Lászlótól a szobor, és elvitték Farkaslakára. A művész ismert munkája az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as emlékmű. Erre pályázatot hirdettek, jóval a rendszerváltás előtt. Kulcsár Béla szobrászművészt megbízták, de ő meghalt szívinfarktusban. A terv csak nagyjából készült el. Akkor még Fazakas János volt a párt felső vezetésében, s ő elintézte, hogy Hunyadi László készítheti el. A mű három évig készült, huszonegy köbméter kő alkotja. Kiss Leventével együtt végezték el a kivitelezést. Hatalmas munka volt. Kőből faragták ki a formákat, három éven át, tavasztól késő őszig. A második világháború áldozatainak emlékére készített szobrát Keszthely városa kérésére alkotta meg. A kompozíción a gyermek siratja az apját, bátyját, a megtört boltív a háború rombolását szimbolizálja. A kereszt megdőlt, ahogy a Szent Koronán is látható. Hunyadi László alkotása Wass Albert síremléke Marosvécsen. Több helyen felállították ugyanezt a szobrát másolatban: Debrecenben, Budapesten Zuglóban. Szigligeten nem engedték az elvtársak a felállítását, ott magánterületre került. A szobrászművész Kemény Jánost is megformázta, akit személyesen is jól ismert. Reprezentatív éremsorozatot készített az erdélyi Helikon íróiról. A 22 centiméteres domborművek meghaladják az érem méretét, és Marosvécsen láthatók. Harminchat érmet készített eddig, de ötvenöt kell legyen. Pongrátz Gergely 1956-os szabadságharcos szamosújvári örmény-magyar származású. Róla készült szobra az ’56-os múzeumban látható Kiskunmajsán. Hunyadi László sokat dolgozott, ennek ellenére tele van a műterme megkezdett, befejezetlen alkotásokkal. Erdélyben és Magyarországon körülbelül tizenöt köztéri szobra van. Jelenleg Mindszenty József portréján dolgozik, Fertőszéplakon szeretnék felállítani. /Frigyesy Ágnes: A szobor néma színész legyen, ne teátrális. Beszélgetés a 75 esztendős Hunyadi László szobrászművésszel. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 6./2009. november 2.A Projekt 2 elnevezésű kiállításon 41 fiatal képzőművész mutatkozott be október 30-án Csíkszeredában, jelezte Túros Eszter művészettörténész, a kiállítás egyik szervezője. Az Erdélyi Összművészeti Egyesület eredetileg évi két kiállítást szeretett volna, jövőtől azonban évi egyre csökkentik. A Fazakas János László és Fülöp József képzőművészek kezdeményezésére létrehozott rendezvény célja, hogy teret, lehetőséget biztosítson a fiatal, esetleg pályakezdő képzőművészeknek. /Horváth István: Projekt 2 a fiatalokért. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 2./2010. április 26.A mecenatúra közösségi feladatÁtadták a Communitas Alapítvány Alkotói Ösztöndíjait Kolozsváron Az alkotás, a szellemi értékteremtés támogatása közös kötelességünk: hiszen a mecénás és az alkotó közötti viszony csak akkor elfogadható, ha maga a közösség a mecénás – jelentette ki Markó Béla minszterelnök-helyettes pénteken, a Communitas Alapítvány Alkotói Ösztöndíjainak idei átadásán. Az immár nyolcadik alkalommal megrendezett díjátadón irodalom, képzőművészet, zene és színjátszás terén kilenc-kilenc, film és televízió terén pedig öt alkotó részesült a 900 lej értékű, egy évre szóló havi ösztöndíjban. A díjkiosztó gála keretében kiállítást szerveztek a 2009-es képzőművészeti díjazottak alkotásaiból, amelyeket Németh Júlia, a Barabás Miklós Céh alelnöke méltatott. A Communitas Alapítvány Alkotói Ösztöndíjbizottságához ez alkalommal 260 pályázat érkezett, 41 zene, 48 színházművészet, 97 képzőművészet és fotográfia, 39 irodalom, 35 film és televízió kategóriában. A bizottság tagjainak ezek közül kellett kiválasztania a 41 nyertest, akik egy éven át részesülnek a 900 lej értékű havi ösztöndíjban. Irodalom kategóriában Bakcsi Botond, Bonczidai Éva, Dimény Lóránt, Horváth Előd Benjámin, Kovács Adél-Evelin, Potozki László, Szabó Róbert Csaba, Vallasek Júlia és Vári Csaba pályázata részesült kedvező elbírálásban. A képzőművészet és fotográfia kategória nyertesei: Balázs József, Fazakas János László, Ferencz S. Apor, Horváth Levente, Izsák Előd, László István, Martini Yvette, Szabó András, Szabó Krisztina. Balázs Gáspár Emil, Deák Sándor, Kosza Ágnes és Lászlóffy Réka (csoportos ösztöndíj), Molnár Endre és Molnár Ilona (csoportos ösztöndíj), Pataki Adorján, Pöllnitz Boróka, Sándor Árpád, Sófalvi Emese és Szász Szabolcs zene kategóriában részesülnek az egy évre szóló ösztöndíjban. Színházművészet kategóriában Dálnoki Csilla, Gajai Ágnes, Kelemen Kinga, Kicsid Gizella, Laczkó Róbert, Molnos András, Némethy Zsuzsánna Gabriella, Pál-Ferenczi Gyöngyi és Tóth Árpád pályázatát bírálták el pozitívan. Film és televízió kategóriában Dunai László, Kassay Réka, Krézsek Cecília, Kulcsár Andrea és Püsök Botond kapta meg a Communitas Alapítvány egyéves alkotói ösztöndíját. Népújság (Marosvásárhely) 2010. július 6.Újjászületik a mezőmadarasi táncPénteken zárt a mezőmadarasi gyermektánctábor. A szervezőket az eredményekről kérdezem. Fazakas Ildikó, az EMKE Maros megyei szervezetének ügyvezető elnöke: – A rövid távú célunkat elértük: ízelítőt adtunk Mezőmadaras néptáncaiból mind a helyieknek, mind a Mezőmadarason megfordult vendégeknek, rendezvényünket ugyanis az anyaországi Mezőtúrról és a kalotaszegi Türéből érkezett vendégek is meglátogatták, ők a csittszentiváni fafaragó tábor lakói voltak. Ugyanakkor a résztvevők különböző kézműves-foglalkozásokkal ismerkedhettek, megtanulták a bútorfestés, gyöngyfűzés alapjait, valamint fonalakból készítettek különbőző tárgyakat, más-más technikával. Nem volt gondmentes a tábor, ezek Mezőmadaras infrastrukturális hiányosságaiból adódtak. Fazakas János néptáncos, táncoktató: – Minden intenzív mozgás fárasztó és izzasztó. De komolyra fordítva a szót, a napi kétszeri tanítással a résztvevők mozgáskészsége sokat javult, egyúttal pedig a saját táncos anyanyelvüket is sikerült pallérozni. Mára igencsak megritkultak a táncos alkalmak, és ez a hiány nemcsak Madarason, hanem minden más faluban is nehezíti, ellehetetleníti a tánctanulást. Hiányzik az a közeg, ahol az idősebbeket egyáltalán táncolni látják. Ezért hívtam meg egyik estére a falu messze híres tánckútfőit egy rövid bemutatóra. Legalább láthatták őket és rádöbbenhettek arra, hogy a táncuk is érték. Szabó Ibolya Izolda, a Pro Ruris Egyesület elnöke: – Röviden összefoglalva jó volt és hasznos. Már régóta szerettünk volna egy ilyen tábort, tervünk megvalósításában állt mellénk az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezete, az EMKE pályázta meg a tábor költségeinek egy részét a Corvinus Támogatásközvetítő Zrt.-től, és vállalta a tábor vezetését. Fazakas Ildikó: – Szerintem sikeres öt nap van a hátunk mögött. A felméréseink azt mutatják, hogy szükség van az ilyen rendezvényekre. Az utolsó napon a gyermekek megkérdezték, hogy a jövő héten is kell-e jönni. Válaszoltuk, hogy nem. Elkeseredve mondták: "Akkor mi mit fogunk csinálni?" Úgy terveztük, hogy naponta kétszer két órában lesz táncoktatás és egy-egy fél óra énektanítás. Végül akkora lett az igény, hogy módosítani kellett, délutánra még be kellett iktatni egy órát külön a kicsiknek (ovisok meg elsősök és másodikosok), mert délutánra megérkeztek a fiatalok is a faluból, akik különböző elfoglaltságaik miatt délelőtt nem tudtak ott lenni. Este a táncházba pedig jöttek szülők és a környező falvakból a fiatalok, akik szintén táncot szerettek volna tanulni. Fazakas János: – A siker közös és egyéni is egyben. Mindenki tanult, és nem keveset. A különböző korcsoportoknak differenciált nehézségi fokozatú tananyagot állítottam össze és tanítottam meg. Magabiztosabbak lettek, ezután bátran felállnak majd táncolni, ha alkalom adódik. És keresni fogják a táncos alkalmakat is. Személyesen is sok apró öröm ért a héten. Minden megtanított, már ösztönössé váló mozdulat az én sikerem is. A szabadtánc közben felismert és felszabadultan megszólaló, táborban tanult ének számomra a jól elvégzett munka egyik jele volt. Fazakas Ildikó: – Mindenképpen közösségformáló ereje van. Azon kívül, hogy jól érezzük magunkat és tanulunk az oktatóktól és egymástól, rájövünk arra, hogy a település és a kistérség érdekében együtt kell működnie a civil szférának, az önkormányzatnak és a vállalkozóknak egyaránt. Ez alkalommal is bebizonyosodott, hogy a szervezők, a mezőmadarasi gyerekek szüleinek, a református egyházközség tagjainak, egy lelkes tanító néninek és segítőkész vállalkozóknak az összefogásából sikeres rendezvény születik. Fazakas János: – A néptánc az közösségi kultúra. Kivételek persze vannak, mint ahogy szólóformák is kialakultak, pl. a legényesek. A páros táncot nem lehet egyedül táncolni. De ugyanakkor a régi falusi világban a táncnak is rendje volt. Szabályozva volt minden. Mostanra sajnos felbomlott a régi rend. És a gyerekek, fiatalok csak így, szervezett formában tanulhatják meg elődeik táncait. Aki kimaradt a tanításról, az a későbbiekben sokkal nehezebben tudja elsajátítani ezt a mozgásvilágot. Nem értik és nem is keresik a néptáncos alkalmakat. Marad nekik a diszkó és a kocsma világa. Fazakas Ildikó: – Hogyan tovább? Ismeretes, hogy a Székely-Mezőség öt települése létrehozta a Maros Mezőségi Művésztelepet, ahol fontos képzőművészeti tevékenység folyik minden nyár folyamán. Elérkezett az idő, hogy a kistérségben folytatott kulturális tevékenységek néptánc és népzenei rendezvényekkel is bővüljenek, a népművészettel kapcsolatosakat pedig fejlesszük. Tudomásom szerint az idén a csittszentiváni fafaragó- és kézművestáboron kívül ilyen jellegű rendezvény nincs és nem is kerül megszervezésre a kistérségben. Madarason pedig meg szeretnénk szervezni jövőre is, mert igény van rá, sőt a bővítése is a terveink között szerepel, mivel egy ilyen rendezvénynek nemcsak hagyományőrző, hanem gazdasági hatása is van a kistérségre, például a hagyományos gazdasági tevékenység erősödése, a szolgáltatások bővülése a kistérségben, ezek szerves következménye pedig a munkahelyek teremtése lenne. Csak ehhez még kellene javítani a település infrastruktúráján, gondolok itt az ivóvíz- és csatornahálózatra, korszerűbb telefon- és telekommunikációs hálózatra. A szervezők egyik hosszú távú célja, hogy a térség népi kultúráját, hagyományait, művészi és kulturális értékeit feltárják, megőrizzék és terjesszék a kulturális turizmus részeként különböző csatornákon keresztül a megye és országhatárokon innen és túl. Fontos a turisták számának növelése a kistérségben, ehhez szervesen hozzájárulna a tábor is, mivel a rendezvény ideje alatt szerzett ismeretek és a kellemes tapasztalatok a legjobb reklám. Szabó Ibolya Izolda: – Mivel a Pro Ruris Egyesület az idén szervezi a kilencedik képzőművészeti tábort, tapasztalatból tudom, hogy ha a művészek jól érezték magukat nálunk, visszajáró vendégekké válnak, sőt, tanácsukra minél többen fogadják el a szervezők meghívását. Ugyanígy, ha mindenki megtalálja egy hagyományőrző rendezvényen a számítását, szívesen jön vissza, és hoz másokat is magával. A Székely- Mezőségre látogató turisták számának növelését és a kistérség minél jobb megismerését fogja szolgálni az a turisztikai információs központ is, ami a közeljövőben épül fel Mezőmadarason az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alapból, ennek keretében kulturális útvonalak kidolgozását és a hozzá szükséges infra- struktúra létrehozását tervezzük. Fazakas János: – A táborzárásra meghívtam a mezőpaniti fiatalok már öt éve működő Porka Színjátszó és Néptánccsoportját. A rendszeresen dolgozó csoport magas szinten mutatta be falujuk néptáncait. Ők nemcsak Mezőpanit táncait ismerik, hanem a vajdaszentiványi, nyárádmenti táncokat is. Jelenleg a mezőségi táncok koreográfiáját tanulják, amit műhelymunka alkalmával szemléltettek is. Az előadás és a tábori gálaműsor után a gyerekek szülei és a fiatalok is megkerestek, a továbbtanulás módozatairól beszélgettünk. Úgy néz ki, van igény a folytatásra. A falu szerintem megbírna még két különböző korosztályú tánccsoportot is. A Magyarországon is méltán híres mezőmadarasi tánc remélhetőleg újjászületik a faluban a gyerekek és a fiatalok lábán. Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely) 2010. július 19.Szombat este de jó citerázni!A Marosszék Kulturális Egyesület, az erdőcsinádi református egyházközség és a Provincia Egyesület július 12–17. között citeratábort szervezett Erdőcsinádon. Naponta kétszer, délelőtt és délután tartották az elméleti és gyakorlati felkészítőket, valamint kézműves-foglalkozások is színesítették a tábor programját. A táborzárásra, július 17-ére, szombatra meghívták a híres mezősámsondi citerazenekart. A főszervező Fazakas Ildikó fáradozása nem volt hiábavaló. – A citeratábor ötletét akkor kezdtem kigondolni, amikor 2007-ben az EMKE megnyert egy pályázatot az oktatási és kulturális minisztériumtól Magyarországon, aminek az volt a neve, hogy Közkincs kerekasztal. Ennek keretében kellett elkészíteni valamely kistérség kulturális stratégiáját, és ez az első fázisban helyzetfeltárással indult. A Székely Mezőséget választottuk, akkoriban kezdett Fazakas János Mezőpanitban táncot tanítani, a mezőmadarasi tiszteletes asszonnyal akkor kezdtünk együttműködni, ugyanakkor Panitban és Csittszentivánon akkor vált intenzívvé a kézműves-táborozás. A helyzetfeltárás során jöttem rá, hogy hajdanán a térség közkedvelt népi hangszere volt a citera mind Csittszentivánban, mind Panitban. Mezőmadarason kevésbé. Megismertem a mezősámsondi magyarok citerazenekarát. Felidéztem, amit mentorom, Zsók Béla mondott egyszer: hogy a bukovinai székelyek is sokat citeráztak, ez igen ismert hangszer volt; sajnos, manapság Erdélyben nagyon kevés az olyan sereglés, amelyen használnák. Ebből fakadt az ötlet, hogy akkor egy citerás rendezvényt kellene szervezni, meg is pályáztam, egy kis összeget nyertem –, csak épp a célközönség nem volt rá vevő. 2008-ban, a marosvásárhelyi Gyöngykoszorú alkalmával próbáltam az első citerás jelenlétet megszervezni, eljöttek a sámsondiak, akkor bukkantunk a Backamadarasról érkezett Nám Vili bácsira és a vásárhelyi Sándor Vilmosra, aki nemcsak nagyon jó citerás (a népdaltól kezdve szinte mindent játszik) –, hanem citerákat is készít. Az új citerák, amelyeken ma játszottunk, az ő munkái. Megtanultam, hogy kis léptékkel induljunk, ezért az erdőcsinádi gyerekeknek szerveztem ezt a tábort. Öt gyerek és két felnőtt, köztük jómagam; a gyerekek közül egynek van zenei "előképzettsége", a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum hatodikos növendéke, de ez idáig ő sem citerázott. Az oktatónk, Bőr Hunyadi Gyula tanár úr azt mondta, hogy mivel a citera nem könnyű hangszer, főleg gyerekeknek nem az, ezért pihenésképp válasszuk a furulyázást. Így két hangszeren tanultak –, és amit ma citerán, furulyán és énekhanggal előadtak, az nagyon szép teljesítmény. A tábor résztvevői: Jenei Bíborka harmadikos, Jenei Emőke nyolcadikos, Füzesi Nándor hatodikos, Csegezi Orsolya hetedikes és Molnár Sámuel harmadikos tanulók. Egyelőre úgy tűnik, ez a tanulási forma még szokatlan Erdőcsinádon. Fazakas Ildikó a nagytiszteletű úr, Bálint Csaba lelkész segítségével három hónapon át hirdetgette, de a szülők (talán a rossz gazdasági helyzet miatt, vagy mert nem tartják igazi hangszernek a citerát) nem áldoznak ilyesmire. Igaz, hogy a tábor nem teljesen ingyenes, nem sikerült minden megpályázott összeget elnyerni, de az egyhetes táborozás önrésze így is minimális összegű volt. – Azt reméltem, hogy majd a padlásokról előkerülnek az ottfelejtett, pókháló födte egykori hangszerek, hogy a gyerkőcök elkunyerálják a nagyszülőktől a régi citerákat. (Hármat sikerült felfedezni Csinádról, a többit kölcsönbe kaptuk, de megvásárolhatják a gyerekek, és meg is fogják venni, mert nagyon megszerették.) Roppantul sajnálom, hiszen ismerünk olyan helybeli gyereket, aki citerázik, a nagytatája is citerás, három éve győzködöm, hogy egy kicsit játsszon nekünk, de ez idáig nem állt kötélnek. – Hátha ezek után fölhorgad bennük is a szereplés vágya… – Reméljük. De egyéb hozadéka is van az effajta zenei táboroknak. Amellett, hogy megtanulják a hangjegyeket és játszanak a hangszeren, a résztvevők megtanulnak egymásra figyelni. Közösségépítő szerepüket nem lehet eléggé hangsúlyozni. Az első citeratábor nem marad egyszeri esemény, ugyanis Fazakas Ildikó és a "csapat" november első hetében Mezőpanitban szervezi a gyermek citerások és más népi hangszeresek muzsikáló találkozóját. – Bőr Hunyadi Gyula tanár úr ott is tanított az idén egy hetet, és nagyon szeretik a gyermekek, mert nagyon türelmes. Nemcsak jó hangszeres, hanem kitűnő pedagógus is. A felújított művelődési hajlékban zajlott a "vizsgaműsor". Oldalt egy asztalon rögtönzött kiállításon mutatták be a kézimunkázás (fonalmunkák, bútorfestés, gyöngyfűzés) eredményét. A tárgyak "beszédesek": arról "árul-kodnak", mennyire hasznosan és szórakoztatóan lehet tölteni a vakációt, ha van hozzá kedv, akarat és szülői támogatás. Élő műsorban láthatták a gyermekek, milyen pompás az, ha együtt peng a citera és csendül fel az ember hangja. A Szász Mária tanárnő vezette mezősámsondi citeraegyüttes fellépése tett koronát a Fazakas Ildikóék fáradozására. Valóban kár, hogy a falu népe kevésbé "vevő" az ilyen autentikus népi muzsikára. (Helybeli lakos epés megjegyzése: "Bezzeg, mihelyt megdubogtatnak egy dobot s elnyivogja magát egy szintetizátor, hoppá-cuppá, rögvest összefut boldog-boldogtalan, mintha tűz ütött volna ki!) A mindig vidám, jó kedélyű férj, Fazakas János, a néptáncos világ közkedvelt Fazija sem rest beállni a gyerkőcök közé, velük tanulni a citerát és a furulyát. Csakhamar kiderül, ha valaki nem tudná, hogy "nem egészen százas", ugyanis épp 17-én, vagyis aznap rúgta el az ötvenet. Barátok, jó ismerősök köszöntik, köztük táncos-koreográfus kollégája, a csinádi gyökerű Füzesi Albert is. Műsor után együtt ünnepelhetik a kiváló táncoktatót, aki – felesége megjegyzése szerint – jobban tanít, mint táncol. De aki látta őt táncolni s tapsolhatott neki, tudja, hogy ez csak afféle szemenszedett szurkapiszka, szülinapra tartogatott "hitvesi kedveskedés". Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely) 2010. augusztus 20.„Amit hittem és hirdettem”Bura László szakíró szerint Scheffler János mártír püspök a hit, a becsület, a tisztesség kitűnő példája Bejárta a sajtót a hír, hogy a pápa jóváhagyta Scheffler János egykori szatmári megyéspüspök boldoggá avatását. Mint ismeretes, csak azokat szokták ilyen elismerésben részesíteni, akiket az egyház különös tisztelettel és megbecsüléssel övez. A mártír püspökről az utóbbi időkig alig tudott valamit a közvélemény, talán azért is, mert 1989 után inkább a sokáig elhallgatott városépítő püspök, Hám János került előtérbe, hiszen az általa emeltetett épületek ma is meghatározzák a történelmi Szatmárnémetit. Az említett változás jórészt beszélgetőtársunknak köszönhető, aki két könyvet is írt Scheffler Jánosról. Ön ismert nyelvész, irodalmár, néprajzos, közíró, hogyan került kapcsolatba János püspökkel, aki – mint könyveiből is kiderül – csakugyan megérdemli az egész katolikus egyház megkülönböztetett figyelmét. A rendszerváltás utáni első szatmári püspök, Reizer Pál 1991-ben megkért: állítsak össze róla egy életrajzot, mert előterjesztik boldoggá avatását. Bár keveset tudtam róla, érdekesnek, sőt, izgalmasnak tűnt a feladat, mivel János püspök egyértelműen a kommunizmus áldozata, a hírhedt zsilavai börtönben, válogatott kínzások nyomán vesztette életét. Gyűjtöttem az adatokat, ahol csak lehetett, olvasgattam körleveleit, beszélgettem olyan személyekkel, akik ismerték. Ebből lett az első, kisebb könyv. Aztán amint a szokásos egyházi úton megindították az eljárást, kellett egy jóval részletesebb és nagyon jól dokumentált, úgynevezett kritikai életrajz, amely Scheffler János életének és munkásságának minden mozzanatát tartalmazza, mellékelve a hiteles bizonylatokat, mint például az iskolai bizonyítvány, az egyetemi kinevezés, körleveleinek, tanulmányainak, a könyveinek és az azokról írt cikkeknek, kritikáknak a másolatai. Vagyis össze kellett szednem mindent, amit ő írt és vele kapcsolatban írtak. Ez négy-öt évi gyűjtőmunka volt, ami naponta olykor több órát vett igénybe. Mindent elolvastam tőle és vele kapcsolatban, amihez csak hozzáfértem. Csak a naplója több hónapra lekötött. Nem mindig vezetett naplót, de amikor Rómában a Gregoriana Egyetemen tanult vagy – már a teológia és az egyházjog professzoraként – tanított, naponta feljegyezte élményeit, gondolatait. Sikerült felhajtanom három volt zsilávai cellatársát, akik csak megerősítették azt a képet bennem, ami már előzőleg is kialakult, azaz hogy a becsület, tisztesség, az erkölcs példája volt. Mikor áttanulmányoztam az egész anyagot, végképpen meggyőződtem róla, hogy Scheffler János egy nagy formátumú, egyetemes értékű egyházi személyiség volt. Kutatásai nyomán hogyan látszik, milyen volt ez a tragikus véget ért életpálya? Scheffler János tízgyermekes, szegénysorú kálmándi családból származott. Mint a Nagykároly környéki falvak akkori lakói közül annyian, apja sokat kubikolt a Kraszna szabályozásánál, s a fiúcska ki-kijárt hozzá, olykor segített is neki a talicskázásban. Kiváló szellemi képességeire a helyi pap-tanító figyelt fel, ő járta ki, hogy az egyház támogatásával taníttassák. Hogy mennyire tudatában volt családja rászorultságának és mennyire igyekezett szerény lehetősége szerint is enyhíteni az otthoni gondokon, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az olaszországi tanulmányai során kapott ösztöndíjból rendszeresen megtakarított kisebb-nagyobb összegeket, és azokat hazaküldte szüleinek. Külön kiemelném a rendszeretetét. A középiskolában olyan latin nyelvtankönyvet állított össze, amelyből az egész osztály készülhetett az érettségire. Azért, hogy az órákon könnyebben jegyzetelhessen, megtanult gyorsírni. Tudatosan képezte magát. Az olasz mellett franciául, németül, angolul is tanult, hogy segítségükkel minél nagyobb műveltségre tegyen szert. Ugyanakkor törekedett, hogy a régi sváb nyelvet se felejtse el és hazamenve svábul beszélhessen az öregekkel. Könyvében olvastam, hogy a püspök a börtönben szlovákul is tanult, ami azért enyhe túlzással sem nevezhető nemzetközi nyelvnek. Ez is csak az emberi nagyságát és empátiáját dicséri. Egyházmegyéjében nem csak magyarok, de németek és szlovákok is laktak, mindenekelőtt Kárpátalján és az Avasban, és kötelességének tartotta az ő nyelvük ismerését. Körleveleit is ezen a három nyelven adta ki, hogy mindenki a maga anyanyelvén olvashassa. A tudatosság, a rendszeretet, a célszerűség, a szociális érzékenység nevelői munkájában is mindig jelen volt. Nagyon ügyelt, hogy a Trianon utáni román hatalom által megszüntetett iskolákat mielőbb visszaállítsa. Az 1919-ben felszámolt szatmári katolikus főgimnáziumot újraindította és ő lett az igazgatója. Tanított gimnáziumban, szemináriumban, teológián, de például a kolozsvári Ferenc József Egyetemen is. Dsida Jenő is a tanítványa volt, s a költő annyira szerette, hogy verset írt hozzá. Naplójából kitűnik, hogy minden diákját igyekezett közelről megismerni, beleértve családi helyzetüket és napi gondjaikat, mert csak így tudott velük egyénileg is foglalkozni. Nevelői elvei ma is érvényesek. Nála nem számított, hogy ki milyen nemzetiségű, vallású, mindenkiben az egyetemes embert tisztelte. Kutatásaim során találkoztam olyan esettel, hogy a református fiú katolikus papnak tanult, s az apja megkereste Scheffler püspököt, hogy ő térjen-e át a katolikus hitre? Miért térne, maradjon nyugodtan eddigi hitében, válaszolta a legtermészetesebb hangon a püspök. Mindezek után az is természetes, hogy lehetőségei szerint segítette az üldözött zsidókat. Mit tud erről a kutató? Mondhatom, nem csak elegendő utalást, de bizonyítékot is találtam rá. Engel Köllő Károly kolozsvári irodalomtörténész, aki a püspök tanítványa volt, külön is beszélt nekem az ezzel kapcsolatos tevékenységéről, arról, hogy miként járt el vagy igyekezett eljárni különböző esetekben. De több olyan írás fennmaradt, amelyben segítségét kérik. Az sem véletlen, hogy a szatmári zsidók hozzá folyamodtak: járjon közbe egy zsidó középiskola beindítása ügyében. Meg is tette a szükséges lépéseket, de a zsidóüldözések miatt az iskola már nem kapta meg a működéséhez szükséges kormányzati engedélyt. A püspök első pillanattól makacsul ellenállt a kommunista hatalomnak. Az ön könyve szerint mindenáron azt szerették volna elérni, hogy a Rómától elválasztott katolikus egyház gyulafehérvári püspöke legyen. Ő ezt kategórikusan elutasította. A Szekuritáté jelentésében is az áll, hogy csak a Szentszéket ismeri el, őt a pápa nevezte ki és esküje kötelezi. Először a Hunyad megyei Körösbányára internálják, majd amikor látják, hogy ott sem törik meg és nem lesz a békepapi mozgalom és más kommunista kitalációk híve, 1952 márciusában először Bukarestbe, majd Zsilavára viszik. Már a belügyminisztérium cellái is a kemény testi és lelki megdolgozást, ráhatást szolgálták, ott többször kihallgatják, vallatják, próbálják „jobb belátásra” bírni. Bura László (1932, Szatmárnémeti) Tanár, nyelvész, néprajzkutató. A kolozsvári Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalomtanári diplomát. 1956-ban politikai elítélt, majd rehabilitálják. Mintegy harminc nyelvészeti, művelődéstörténeti, néprajzi, város- és egyháztörténeti könyv szerzője. 1973-tól a bölcsésztudomány doktora. 1971-től a szatmári magyar líceum tanára, majd 1990-től igazgatója, később a Babeş-Bolyai Egyetem szatmári tagozatának tanára. A Magyar Néprajzi Társaság levelező tagja, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon társszerzője, több kulturális és pedagógiai díjjal tüntették ki A győzködők között volt Szenkovics Sándor, Szatmár akkori parlamenti képviselője, és Fazakas János, a párt központi bizottságának titkára. Ám János püspök szilárdan ellenállt, nemcsak azért, mert erős jellem volt, de azért is, mert jól ismerte az egyházjogot, tudta, hogy számára nem lehet más út. A borzalom hónapjai következtek. Zsilava földalatti celláit, kazamatáit a rendszerváltás után már sokan leírták. Mindenki a pokol fenekének nevezi, ahol bármit megcsinálhattak a rabokkal. A hitvány étkezés, az embertelen bánásmód hamar kikezdte a legerősebb szervezetet is. A heti fürdésre az udvaron lévő fürdőbe futólépésben kellett menniük, az ott váltakozva rájuk engedett forró és hideg zuhany után mentek vissza a fűtetlen földalatti cellákba. János püspök egy ilyen „kezelés” és a mínusz 20 fokos hidegben megtett „séta” után lett rosszul a cellában s halt meg 1952. december hatodikán hajnalban. Egyik cellatársa, Dan Mizrahy bukaresti zeneszerző az utolsó szavaira is visszaemlékezett: „Ibi vacabimus et videbimus...” Jól megjegyezte, mert János püspök latinra is tanította. A szent ágostoni idézet azt jelenti, hogy „Amit hittem és hirdettem, azt látni fogom...”. Mire emlékezett még Dan Mizrahy és a másik két cellatárs? Nemcsak Mizrahy, de a velük lévő Weiner Gusztáv zsidó kereskedő is mondta: János püspök tudta, hogy hamarosan meghal. Úgy vélte, egy katolikus papnak nem szégyen kommunista börtönben meghalni, hiszen a kötelesség teljesítése, a hitéhez, az elveihez való hűség jutatta oda. Külön rendelkezett, hogy ruháit cellatársai között osszák szét. Igaz, hogy koporsó nélkül temették el Zsilaván, vagy inkább elkaparták, tehát még halálában is megalázták? Igaz. Hogy ne kelljen új sírhelyet ásni a fagyos földben, egy még nyitott sírba helyezték, keresztbe a már benne lévő két holttest fölé. Tudva, hogy püspökről van szó, a temető ortodox lelkésze megjegyezte magának a sírt. Évvel később így lehetett János püspök földi maradványait azonosítani és hazaszállítani szeretett városába. A székesegyház kriptájában egy fémkoporsóban nyugszik, Hám János, a másik nagy szatmári püspök mellett. Boldoggá avatása már egy olyan korban történik, amelynek eljöveteléhez az ő makacs kommunizmusellenessége és vértanúsága is hozzájárult. Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest) 2010. október 30.1956 és következményei RomániábanVolt-e forradalom Romániában 1956-ban? Ha nem, miként jellemezhetjük az akkori eseményeket, és mivel lehet magyarázni az 1957-64 közötti súlyos megtorlásokat? Az 1956-os lengyel és magyar események romániai recepcióját erősen befolyásolta a Sztálin halálát követően indult politikai és gazdasági önállósodási folyamat. Politikai téren a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Munkáspárt ugyanakkor nem törekedett a belső pluralizmus kialakítására. Nem létezett, és nem is jöhetett volna létre egy, a Nagy Imréhez és köréhez mérhető mérsékelt „reformer” irányzat, sőt, Gheorghiu-Dej attól tartott, hogy az 1953-1954-es magyar reformkísérlet nyomán Moszkva Romániában is reformokat és személyi változásokat fog követelni. Az SZKP XX. Kongresszusát követően pedig egyértelművé vált, hogy a bukaresti hatalom mozdulatlanságának és a reformok hiányának hátterében nem pillanatnyi zavar áll, hanem ez strukturális eleme a Vladimir Tismăneanu politológus által „szovjetellenes sztálinizmus”-nak nevezett konstrukciónak. Az egyetlen politikai reformkísérlet is csúfos kudarccal végződött: az 1956. április 3-12. között tartott négy Politikai Bizottsági ülésen a korábban „sztálinista” Miron Constantinescu és Iosif Chişinevschi élesen bírálta az állambiztonsági szervek túlkapásait és a XX. Kongresszus gyenge recepcióját, kiváltva ezzel a pártvezetés önvédelmi reflexeit. A magyar forradalom kitörése 1956. október 23-án „felkészülten” érte a román kommunista rendszert. Az 1956. október 24. és november 5. közötti diáktüntetéseket vagy rendvédelmi eszközökkel oszlatták fel (október 30-31-én Temesváron, november 5-én Bukarestben), vagy az etnikai kártyát kijátszva lehetetlenné tették megszervezésüket, (október 24-25-én Kolozsváron, ahol a Securitate feszültséget szított a magyar és a román diákság között). A román lakosság körében sikeresnek bizonyult az etnikai feszültség gerjesztése és a budapesti forradalom nacionalistaként/revansisztaként való megbélyegzése. A romániai ’56-os események így csak Temesváron „hasonlítottak” a magyarországi folyamathoz. A különböző nemzetiségek feszültségmentes együttélése Kolozsvártól eltérően kooperációs felületet teremtett a román, magyar, sváb vagy szerb diákok között, és ez nem korlátozódott a diáktársadalom kérdéseire (kollégiumok építése, ösztöndíjak emelése, orosz nyelvtanítás megszüntetése), hanem politikai követeléseikre is kihatott: a Temesváron közzétett „pontok” szinte megegyeznek a szegedi, majd a budapesti diákok eredeti követeléseivel. Október 30-án a temesvári megmozdulás akár forradalommá is válhatott volna, de ezt megakadályozta az állambiztonság rajtaütésszerű intézkedése, és a kétezer résztvevő diák ideiglenes internálása egy üresen lévő szovjet laktanyába. A forradalom napjaiban és a magyar események hatására elsősorban, de nem kizárólag, Erdélyben többezer ellenzéki jellegű, állam- és rendszerellenesnek minősített cselekményre került sor. Ezek között megtalálhatóak nagyszabású összeesküvési kísérletek (Szoboszlay-, Faliboga-, Mărgineanu- és Sass-féle), illegális diákszervezet-alakítás és -működtetés (a székelyföldi Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége – EMISZ, a Székely Ifjak Társasága – SZIT, a partiumi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége – SZVISZ, a felső Maros-völgyi Fekete kéz), valamint lokális vagy egyéni akciók: hivatalos személyek, főleg pártaktivisták vagy néptanácsi vezetők bántalmazása vagy fenyegetése, mezőgazdasági szövetkezetek és üzemek szándékos megrongálása, szórólapok szerkesztése és terjesztése. Noha az említett akciókban a résztvevők egymástól függetlenül, elszigetelten cselekedtek, az elindított nyomozások nem a fennálló rendszerrel szembeni „spontán” elégedetlenséget tárták fel a pártvezetésnek, hanem arra irányultak, hogy bebizonyíthassák: átfogó „ellenforradalmi” tevékenység zajlik, amely bizonyos társadalmi csoportok (a volt fasiszta és polgári pártok tagjai, a volt „kizsákmányoló elemek”, a tiltott vallási szekták és a legálisan működő egyházak) irányítása alatt áll. Külön vizsgálat tárgya lehetne a romániai (és ezen belül az erdélyi magyar) értelmiség hozzáállása 1956-hoz. Nem könnyű, de el kell ismerni, hogy a rendszerben sikeresen integrálódott rétegei – nem csak a középgeneráció, hanem a fiatalok nagyrésze is – politikai veszélynek tekintette a forradalmat, és nem tudott vele azonosulni. Kisebbségi emberként az erdélyi magyar nyilvánosság működtetői (élükön Fazekas János Központi Bizottsági titkár, aki Gheorghiu-Dej különmegbízottjaként végigjárta a Székelyföldet, hogy lecsillapítsa a kedélyeket) nemcsak saját pozíciójukat féltették, hanem az egész közösség által elért politikai integrációt is. A forradalom napjaiban több, fájdalmasan rendszerhű, a forradalmat súlyosan dehonesztáló szöveg látott napvilágot (pl. a Lelkiismeretünk parancsszava, amit november 4-én közölt a Vörös Zászló marosvásárhelyi napilap). Az 1957-es magyarországi „írósztrájk” idején pedig Romániából szállították Magyarországra a megfelelő politikai irodalmat. A romániai 1956 tehát perifériára szorult csoportok, személyek és nem egy közösség – kiváltképp annak vezetőinek – érdeme volt. A magyarországi és a romániai megtorlásban ugyanakkor közös a folyamat kezdetének időzítése. Mindkét országban az 1957. január 1-4. között Budapesten megtartott tanácskozás jelentette a fordulópontot. 1957. január 17-én a román Belügyminisztérium operatív parancsot adott ki a volt politikai pártok és társadalmi szervezetek tagjainak azonosítására és vezetőinek letartóztatására, majd vizsgálat indult a közintézmények dolgozói által tanúsított politikai magatartásról. A megtorlás intenzitása 1958-ban és 1959 első felében tetőződött: egy 1967-es összegző jelentése szerint 1958-ban és 1959-ben az állambiztonság összesen 15.272 személyt tartóztatott le. Egy 1968-as kimutatás szerint 1956 októbere és 1963 decembere között összesen 24.472 személyt tartóztattak le politikainak minősített kihágás címén (ilyen volt például a tiltott határátlépés vagy a nemzetgazdaság megkárosítása); 3.663 személyt az 1950-ben bevezetett „adminisztratív büntetéssel” sújtottak, majd kényszerlakhelyre és/vagy kötelező munkára irányítottak. Összesen tehát közel 30.000 embert tartóztattak le és helyeztek vizsgálat alá. A kihallgatottak, a közvetett módon érintettek (családtagok, munkatársak, barátok) száma ennek a többszöröse lehet. Az ítéletek száma 1957. január 1. és 1959. július 31. közötti időszakban megközelítette a tízezret. Az 1956 utáni években a katonai törvényszékek több tucat halálos ítéletet is hirdettek: 1957-1958 között 45 végrehajtott ítéletről van tudomásunk, de valódi számuk ennél lényegesen magasabb lehet. A börtönben, munkatáborokban vagy a kihallgatások során több százan vesztették életüket. Ehhez az adathoz hozzá kell adni a szamosújvári börtönben 1958. július 14-én kitört lázadás több tucat halálos áldozatát. Az 1956 utáni romániai „forradalom nélküli” megtorlás tehát a magyarországihoz volt mérhető. Eltérőek voltak azonban az 1956 utáni „rendcsinálás” középtávú céljai: Romániában a hatvanas évek elején fel sem merült a konszolidált rendszer fokozatos liberalizációja, sőt, a magyar forradalmat követően új államépítési folyamat indult, amellyel a totalitárius állam egyszerre válaszolt a „lentről” és „kívülről” érkező kihívásokra. Jól érzékelhető ez, ha a megtorlások etnikai megoszlását vizsgáljuk: a kezdeti szakaszban, 1957-ben a letartóztatottak nagy része román nemzetiségű, szélsőjobboldali meggyőződésű személy volt (a magyarok aránya a 10%-ot sem érte el). 1958-ban a magyarok aránya 15%-ra emelkedett, az 1960-as évek elején pedig elérte a 18-20%-ot, ami azt jelenti, hogy Erdélyben akkor már inkább a magyar kisebbségre „vadászott” az állambiztonság. A legsúlyosabb ítéleteket is az 1958-1959-ben megtartott „magyar” perek során hozták meg (Szoboszlay-per, 10 halálos ítélet, Sass Kálmán-per, 2 halálos ítélet, EMISZ-per, 77 súlyos ítélet) A bírósági megtorlásnak kétszeres funkciót tulajdonítottak: az egyéni felelősségre vonás mellett egyre nagyobb szerep hárult az (nemzeti, vallási, vagy falusi közösség) elrettentésre. Az 1956 utáni években alaposan átrendeződtek a román kommunista párton belüli viszonyok is: Gheorghiu-Dej pozíciója az 1958. nyári szovjet katonai kivonulás után annyira megszilárdult, hogy minden potenciális reformtörekvéssel vagy potenciális hatalmi kihívással (pl. az 1958-ban kizárt, nagyrészt nem román nemzetiségű „illegalistákkal”) szemben bírta a teljes pártapparátus támogatását. A párt és az államapparátus megszilárdításához nagymértékben hozzájárultak a zsidókkal szemben foganatosított intézkedések is. Közel hat év tiltás után 1958 januárjában újból engedélyezték a zsidók kivándorlását, és néhány hét alatt több mint 120 ezer személy iratkozott fel a kivándorlási listákra. Őket azonnal eltávolították a korábban betöltött állásukból és „hűtlen” elemekként megfosztották román állampolgárságuktól is. A közéletre jellemző alig leleplezett antiszemitizmus 1959-tól összekapcsolódott a szintén „idegen” magyarok elleni politikai támadással (Babeş és Bolyai egyetem erőszakos egyesítése Kolozsváron, majd ősztől az önálló magyar iskolák megszüntetése vagy „tagosítása”). Az 1956 utáni kisebbségpolitikai fordulat a két világháború közötti államépítési technikák újbóli bevezetéséhez és egyre szisztematikusabb alkalmazásához vezetett: felgyorsult az észak-erdélyi városok románosítása (Kolozsvár, Szatmárnémeti, Nagybánya, Nagyvárad, később Marosvásárhely), a nem román kulturális/oktatási intézmények elsorvasztása, a kisebbségek gazdasági/társadalmi érvényesülésének megakadályozása (pl. a gyárakban és közüzemekben alkalmazott „numerus clausus”). Az állampolgárok életébe való beavatkozásában az 1956 utáni perek és az elítéltek családjai ellen meghozott intézkedések csak a jéghegy csúcsát képezték. 1956-tól ugrásszerűen megnőtt a Securitate által többnyire zsarolással beszervezett, majd vele akár évtizedekig együttműködő személyek száma; Magyarországhoz hasonlóan, Romániában is számos volt politikai üldözött, börtönviselt ellenállót sikerült megtörnie az állambiztonságnak. Későbbi együttműködésükkel a volt ellenzékiek saját társaik előtt is hitelüket vesztették. A politikailag integrált rétegek, a diktatúra előnyeit élvező vagy a diktatúrát túlélni akaró tömegek önigazolásként azzal érvelhettek, hogy 1956 után már nincsenek „tiszta” emberek. Még mindig az a mondás tartja, hogy 1956 az első szöget ütötte a szocializmus koporsójába. Kerek, de hamis mondat, különösen Romániában, ahol a következő időszakban vált igazán elfogadottá az egyre erősebb nemzeti beütéseket viselő kommunista rendszer. Stefano Bottoni, Transindex.ro 2010. október 30.Az 1956-os forradalom hatása Háromszéken, a Magyar Autonóm TartománybanMár-már székely karakterológiai jegyeket is felfedezhettünk abban, ahogyan a Székelyföld egyes régiói reagáltak a magyar forradalom és szabadságharc különböző eseményeire. Háromszéken, ahol az 1848—1849-es forradalomnak, önvédelmi harcnak kitörülhetetlen emlékei vannak, az elsők között indul el a szervezkedés. Ugyanúgy a Csíki-medencében is, ahol a ,,forrófejű” székelyek az első híradásokra azonnal reagálnak. Nem véletlen, hogy Szoboszlay Aladár az 1956. október 26-a és november 2-a közötti fantasztikus útja során elsősorban Háromszéken és Csíkszeredában építi ki a bázisát, és a ,,főhadiszállása” — ha szabad ezt a kifejezést használnom — a háromszéki Torján van. Marosvásárhely, Szováta, a Sóvidék, a Gyergyói-medence, de Szászrégen környéke is a különböző szervezkedési kísérletek színtere. A mindig óvatosan és megfontoltan építkező Székelyudvarhelyen viszont nincs — legalábbis a Szekuritáté nem tudott róla — szervezkedés. Azok az ötvenhatos politikai elítéltek, akik a gyergyószárhegyi Páll László vezetésével a Volt Politikai Foglyok Szövetségének egyik erős szervezetét működtetik, a börtönből való szabadulás után telepedtek le a székely Athénban. E sorok írója tudatában van annak, hogy már-már a lehetetlenre vállalkozik, amikor egy rövid sorozatban próbálja összegezni mindazt, ami 1956. október 23-a és november 4-e között az akkori Magyar Autonóm Tartományban, illetve a ma Háromszék megyeként ismert kisrégióban történt. Éppen ezért csupán a legfontosabb, az olvasók által talán kevésbé ismert történésekre szorítkozom. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc — a hat év börtönbüntetésre ítélt, később Kossuth-díjjal kitüntetett Páskándi Géza író szerint: nemzeti szabadságharc — jelentőségét hatalmas, szinte áttekinthetetlen irodalom méltatta és méltatja. ,,Az 1956-os magyar forradalom — írja Békés Csaba történész — nemzeti történelmünknek az az eseménye, amely Magyarországot egész évszázadunkban a legnagyobb világpolitikai szerephez juttatta. Másfelől soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy Magyarország sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban a nagyhatalmak erőviszonyától és a köztük folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ.” ,,Imponáló volt akkor — mondotta e sorok írójának az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, az 1956 erdélyi mártírjai című, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában megjelent sorozatom harmadik kötetében bemutatott ENSZ-memorandum szerzője —, ahogy a világ a magyarokról beszélt. Számomra legemlékezetesebb a francia kommunisták viselkedése volt: a nemzetközi kommunista mozgalomból ismert nevű emberek egymás után léptek ki a pártból, mert nem tartották a párt politikáját a magyar ügyhöz méltónak. Hát nekünk ide kell csatlakoznunk! Mi is juttassuk el kérésünket, javaslatunkat, beadványunkat az Egyesült Nemzetek Szervezete közgyűléséhez vagy a Biztonsági Tanácshoz. Hogy megoldást találjanak az erdélyi kérdésre is, párhuzamosan a magyarországival.” Az 1956-os magyar forradalom valóban a határokon átívelő nemzeti összefogás legfelemelőbb példája volt, hiszen minden magyar — függetlenül attól, hogy éppen a világ mely részében és társadalmában élt — a másik helyett is hajlandó volt cselekedni, tenni. Ez volt az a világtörténelmi jelentőségű nóvum, amelyre addig alig volt példa az emberiség históriájában. A pragmatikus Nyugat, amikor határtalan lelkesedéssel fogadta a kétszázezer magyarországi menekültet — többnyire fiatalokat — nem csak a saját lelkiismeretét nyugtatgatta, amiért magára hagyta a magyar forradalmat, hanem egyben a csodálatát is így akarta kifejezni: egy kis nép szembe mert szállni a legyőzhetetlennek hitt Góliáttal, és halálos sebet ütött rajta! A mereven dogmatikus Nagy István író büszkén mesélte, hogy Olaszországban még a cipőpucoló is ingyen fényesítette ki a cipőjét, amikor megtudta, hogy magyar, még akkor is, ha erdélyi magyar. Olaszország számos városában utcákat neveztek el Magyarországról, a magyar forradalomról. Szükségesnek tartottam mindezt hangsúlyozni, hogy a háromszéki magyar olvasóban is tudatosodjék: csak egyetemes magyar forradalomról beszélhetünk, és joggal lehetünk büszkék mindarra, ami Magyarországon, az akkori Magyar Autonóm Tartományban, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, illetve vonzáskörében történt! Az erdélyi magyarság nagy-nagy odafigyeléssel és érzékenyen követte azt az erjedési folyamatot, amely Magyarországon 1953-tól az első Nagy Imre-kormány intézkedéseivel elindult, és törvényszerű volt, hogy a szovjet csapatok beavatkozásának hírére azonnal meghallották — az Illyés Gyulának tulajdonított találó metaforával szólva — ,,a tigris karmaiba esett énekesmadár sikolyát”. Szülőfalumban, Korondon tizenkét éves gyerekként életem egyik legnagyobb élményeként éltem meg a magyarországi forradalmi események váltakozó alakulását. A nagyközség lakói éjjel-nappal azon a néhány rádiókészüléken csüngtek, amely recsegve közvetítette a Szabad Kossuth Rádió és a Szabad Európa Rádió adásait. Az esti fonókban a frontot, szovjet hadifogságot megjárt férfiak arról beszélgettek: hogyan lehetne átszökni a román—magyar határon, hogy akár fegyverrel a kezükben részt vegyenek a forradalom védelmében. Az 1989. decemberi rendszerváltás után a maga teljességében mutathattam be — dokumentumfilmben, tanulmányban —, hogy négy, 15—16 éves baróti középiskolás diák, Moyses Márton, Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János 1956. november elején valóban megpróbált átszökni a román—magyar határon. Közülük Józsa Csaba és Bíró Benjámin sikeresen át is jutott, elvergődtek Debrecenig. A szovjet tankokkal és fegyverekkel hatalomra juttatott Kádár-rezsim első döntéseinek egyikeként 1957. március 15-én — hogy örökre emlékezetükbe véssék az időpontot — visszaadták a román hatóságoknak. Gyorsított eljárással Bíró Benjámint három és fél, Józsa Csabát három év börtönbüntetésre ítélték. Moyses Mártont és Kovács Jánost kizárták az iskolából. Akkor még működött az erdélyi magyar értelmiség szolidaritása, dr. Kozma Béla, a Bolyai Farkas Gimnázium egykori legendás igazgatója és Szilágyi Margit tanfelügyelő a humán tárgyakból és reáliákból egyaránt kiváló Moyses Mártont valósággal átszöktette a 400 éves Református Kollégiumba. Itt érettségizett, I. éves kolozsvári egyetemi hallgatóként 1960. november 22-én előadás közben tartóztatták le. A rendszerellenes versei miatt 144/1960. szám alatt összeállított bűnügyi dosszié alapján a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1961. július 14-i tárgyalásán hét év börtönbüntetésre ítélte. Moyses Márton az egyetlen politikai elítélt talán az egész világon, aki — azért, hogy a smasszerek ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle — a rabruhájából kitépett erősebb szálakkal levágta a nyelvét. A periratban három cellatársa is saját kézzel írt vallomásában összegezte mindezt. Moyses Márton 1970. február 13-án Brassó főterén, a tartományi pártbizottság székháza előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát, így tiltakozott az erdélyi magyarságot és őt ért jogsértések ellen. Három hónapig tartó iszonyatos szenvedés után hunyt el. Az erdélyi magyarság a magyarországi erjedési folyamat fontos mozzanataként értékelte, hogy a budapesti központi pártlapban, a Szabad Nép 1956. szeptember 9-i számában megjelent Pándi Pál Közös dolgaink című beszámolója a romániai útjáról. Bár egyfajta idilli állapotról írt, a gondok egy részét sem hallgatta el: ,,A problémák jelentős része a Magyar Autonóm Tartomány státusával kapcsolatos. Ez ideig még nem jelent meg az autonóm terület alkotmánya, érezhetően nem alakult ki még ennek a politikai egységnek a végleges profilja. (...) Egy helyen például arról panaszkodtak, hogy a szabad nyelvhasználat szempontjából egyik legfontosabb helyen, a bíróságon több felelős beosztású hivatalnok nem ért magyarul, ami erősen akadályozza a tárgyalások zavartalan menetét. (...) Méltányos lenne a feliratok, hirdetmények, cégtáblák kétnyelvűségét biztosítani Kolozsvárott s mindenütt, ahol jelentős tömbben élnek magyarok. (Ma már ott tartunk: Kolozsváron a világ legtermészetesebb dolgának tartják, hogy az erdélyi magyarság szellemi központjának ki- és bejáratainál — arra hivatkozva, hogy a magyarság részaránya nem éri el a lakosság húsz százalékát, csak 19 valamennyi százalék! — még szemszúrásból sincs magyar névtábla! — T. Z.) Itt tárták fel a kolozsvári Bolyai Egyetem különféle nehézségeit s azt a nem egészséges jelenséget, hogy falvakban és kisvárosokban gyakran mutatkozik aggodalom a magyar szülőkben, hogy vajon gyermekeiket magyar iskolába adják-e.” ,,Sokfelé panaszkodtak arról, hogy igen kevés magyar újságot, folyóiratot, könyvet küldünk a Román Népköztársaságba” — írja Pándi Pál. Akár ma is beutazhatná Erdélyt, s bizony számos területen nemhogy előrelépést, hanem súlyos gondokat tapasztalna. A Bolyai Tudományegyetemet felszámolták, Kolozsváron csak magyar intézményeken, lelkészi hivatalokon láthatunk magyar feliratot. Keleti Ferenc bukaresti magyar nagykövet összefoglalója szerint a Pándi Pál-cikk nagy visszhangot keltett a román politikai körökben. Lefordították román nyelvre, eljuttatták a számottevő politikai személyiségekhez, a Román Munkáspárt központi vezetőségében ankétszerűen is megtárgyalták az írást. ,,A román elvtársak — írja Keleti Ferenc nagykövet — a nemzeti kérdést általában megoldott problémának tekintik a Román Népköztársaságban. Azt elismerik, hogy helyi problémák adódhatnak az alsóbb szervek helytelen intézkedése következtében, de a Magyar Autonóm Tartomány s általában a romániai magyarság problémái elvileg helyes megoldást nyertek. E kérdések feszegetését a magyar sajtóban nem tartják helyesnek. A cikkel kapcsolatban már történtek konkrét intézkedések is...” Ugyancsak Keleti Ferenc nagykövet számolt be arról, hogy a Pándi-cikk nyomán az RMP központi vezetősége bizottságot küldött Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a Bolyai Tudományegyetem három fiatal tanárának, Tóth Sándor filozófusnak, Papp Sára irodalmárnak és Weiszmann Endre fizikusnak a nagy vihart kavart jelentését, amely ugyan a címében a korszak kliséit idézte — A magyar értelmiségi körökben jelentkező burzsoá-nacionalista befolyások elleni harc néhány problémája —, valójában tételesen megfogalmazták: Kolozsváron felütötte a fejét a régi/új nacionalizmus, amelyet a Román Munkáspárt nemcsak nem mérsékel, hanem hallgatólagosan támogat is. A három fiatal tanár azt is megfogalmazta: a Magyar Autonóm Tartomány 1952-ben történt megalakítása nem vezetett a magyar nemzeti kisebbség jogainak kiszélesítéséhez, ezzel szemben ,,bizonyos körök a Magyar Autonóm Tartomány létrehozását megkísérlik olyan törekvések takarójául felhasználni, amelyek például Kolozsvár kétnyelvű jellegének, Kolozsvár történelmileg kialakult magyar kultúrcentrum jellegének felszámolására irányulnak”. A jelentés szerint az 1951—52-es ideológiai tisztogatások a Bolyai Egyetemet nagyobb mértékben sújtották, mint a Babeşt, ez jelentős mértékben gyengítette a magyar oktatás színvonalát. Az aránytalanságok még a fizetésekben is jelentkeztek: egy magyar könyvtáros fizetése egyharmadával maradt el a román kollégájáétól. 1956 szeptemberének utolsó napjaiban az RMP központi vezetősége Miron Constantinescut, Fazekas Jánost, Pavel Ţuguit és Tiberiu Ardeleanu főcenzort küldte Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a jelentésben foglalt állítások valódiságát. Kiszálltak a Bolyai Egyetemre, a magyar középiskolákba, a Magyar Színházba és más magyar intézményekbe. A három magyar oktató nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni, fenntartották, hogy a párt hibákat követett el. Az állítás nyomán Miron Constantinescu nagyon indulatosan jelentette ki: a párt nem követ el hibákat, legfeljebb erélytelen. A letolásnak nem voltak súlyosabb következményei. (folytatjuk) Tófalvi Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. március 12.Négy székely megye (Új adatok a megyésítésről)Ha ma leírjuk, ami a címben szerepel, sokan úgy vélhetik, csak amolyan elrugaszkodott követelés lehet, s a realitásokkal, a szóba jöhető lehetőségekkel nem számoló túlzás íze van a dolognak. Holott a székelységnek közel évezreden át saját autonómiája és a 19. század végi magyar közigazgatási reformtól kezdve jó öt évtizeden át legalább négy megyéje volt Erdélyben, mi több, e szerkezet az első román impérium alatt is fennmaradt, és csak a tartományi rendszer idején módosult — egyértelműen e nép rovására. Jelen írásban azonban az 1968-as megyésítést új megvilágításba helyező mai kutatások kapcsán kívánjuk elővenni a témát. Forrásunk a Novák Csaba Zoltán által összeállított és magyarázott, a Pro Print Kiadónál idén megjelent Aranykorszak? A Ceauşescu rendszer magyarságpolitikája 1965—1974 című dokumentumgyűjtemény. Nagy vagy kis székely megyét? A negyvenvalahány évvel ezelőtti, ún. megyésítésnek nagy irodalma van, jó két évtizedig főleg riporteri eszközökkel, visszaemlékezések segítségével próbálták sokan kipuhatolni azokat a mögöttes hatalmi viszonyokat, csoportérdekeket, melyek a Hargita és Kovászna megye megalakulása körüli ismert bonyodalmakhoz vezettek. Kevésbé világlott ki az eddigi beszámolókból, hogy az ún. "nagy székely" és a "kis székely megye" hívei közti nézetkülönbség mellett létezett egy másik terv is, a négy székely megye restaurálásának terve, melynek sorsát azonban a Ceauşescu és egyik fő riválisa, Alexandru Drăghici volt belügyminiszter közti hatalmi harc kimenetele pecsételte meg. A nagy székely megye létrehozásának tervét Fazekas János vetette fel, és a Ceauşescu körül csoportosulók olyannyira magukévá tették, hogy a szerzőséget is nekik tulajdonították. A nagy székely megye a valamikori Udvarhely és Csík megyénél többet foglalt volna magában, Gyergyótól le egészen Sepsiszentgyörgyig, illetve Kökösig összesen 7459 négyzetkilométert, azaz a történelmi Terra Siculorum szinte háromnegyedét 364 000 lakossal és 95 százalékos magyar többséggel. A terv megalkotásába belejátszottak nemzetiségi kedvezmények is, emiatt sokan támogatták. A kis székely megye terve már a déli végeket leszakította volna e testről, Szentgyörgy, valamint Kézdi rajont Brassónak rendelte volna alá. Nem lehetett vitás, hogy a székely nemzeti érdeket melyik szolgálta jobban, innen a korabeli nézeteltérések ütközésének hevessége, a sok visszaemlékezésből sütő bátor állásfoglalás szenvedélyessége. Ezeknek is köszönhető, hogy a két rajont, bár végül leválasztották ugyan a nagy megye tervéről, de nem csapták a déli metropolishoz, hanem külön megyét alkottak belőlük a valamikori Háromszék alapjain, de új névvel. Innen kiindulva és e logikát követve persze akár az Udvarhely-Csík megye tervén is módosíthattak volna, no de erre nem került sor. Kevésbé ismert, hogy azért felvetődött. A figyelmet azonban akkor már a megyeszékhely kijelölése körüli bonyodalmak kötötték le, a két város konfliktusa fölülírt minden egyebet, és ennek kapcsán a rokonszenvet kereső pártfőtitkár salamoni pózokban tetszeleghetett, amikor engedett a csíkiaknak, de egyúttal municípiumi rangra emelte a székely történelmi anyaszék központját is. Drăghici bírál Ami a Drăghici-féle elképzelést illeti, az Aranykorszak? kötetben most közzétett dokumentumokból fény derül eddig nem ismert részletekre is. Előrebocsátjuk, hogy a volt sztálinista belügyminiszternek, az egyik potenciális Dej-örökösnek tekintett Drăghici-nek másod- és harmadfokú rokonai éltek a Székelyföldön, felesége ugyanis Czikó-lány volt, az ismert kommunista politikus, Czikó Nándor és Lőrincz nővére. A döntő jelentőségű, bővített végrehajtó bizottsági ülésen 1967. december 30-án a most napvilágra került jegyzőkönyv tanúsága szerint olyan érdekes dolgok hangzottak el Drăghici szájából, melyeket érdemes felidézni. Drăghici többek közt megemlíti, hogy létezett egy korábbi, nem teljesült szándék, mely a teherautógyár számára pótalkatrész-termelést telepített volna Kézdivásárhelyre. Az IMASA végül a későbbiekben a megyeszékhelyre került, ha a korábbi szándék érvényesül, alighanem Kézdi jutott volna demográfiailag Sepsiszentgyörgy sorsára. Drăghici különben ellenezte a bodzavidéki községek Kézdi rajonhoz csatolását, kifogásolván a gyakorlatot, mely így kívánt "javítani" úgymond "a nemzetiségi összetételen". Drăghici úgy vélte, ha ipart telepítenek Sepsiszentgyörgyre, az ellensúlyozni fogja Brassó vonzását a térségre, és elejét veszi az elvándorlásnak. Bírálva az addigi nemzetiségi politika csupán "felszíni" sikereit és a pártkörökben uralkodó információhiányt, a tájékozatlanság példájaként elmesélte, hogyan jártak a pártfőtitkárral Csíkszentmártonban. Ceauşescu akkor beszédet mondott egy tömeggyűlésen, amit azonban, mivel nem fordítottak le, az emberek "nem értettek meg". "Én erről csak később értesültem. Kérdem én, miért nem szereztünk pontos információkat? Így semmi értelme annak, hogy beszélünk, és az emberek semmit sem értenek, aztán még voltak román népviseletbe öltözött leányok is, akikről kiderült, hogy egy mukkot sem tudnak románul." Beígért iparosítás Ami a színháziasságot, a "népgyűlések" megrendezését illeti, Alexandru Drăghici bizony ezek szerint nem látott a jövőbe! De alulmaradt a vitában is, mind az ún. kis székely megye, mind a nagy megye hívei elutasították érveit, elképzeléseit. Következő év áprilisában ki is zárták a vezetésből, s minden párttisztségétől megfosztották. Eltűnt a süllyesztőben, nem lehetett tudni semmit róla egész a rendszerváltásig, amikor egy esetleges felelősségre vonás elől felesége Budapestre menekítette az állítólag nagybeteg embert, ahol aztán elhunyt. Érdemes itt még szemügyre venni azonban az érveket, melyekkel ledorongolták ellenfelei, azok ugyanis előrevetítenek sok későbbi fejleményt. Chivu Stoica például a jegyzőkönyvek tanúsága szerint azért ellenezte a négy megye tervét, mert arra támaszkodva az erdélyi magyarság több csoportja is hasonló közigazgatási kedvezményt kérhetett volna. (Márpedig a párt akkor ugye a korábbi Magyar Autonóm Tartományt felváltó Maros Magyar Autonóm Tartomány felszámolása után egy jogvédelmileg még gyengébb változatot akart épp létrehívni.) Bírálták Drăghici-et azért is, mert az addigi pártpolitikának rótta fel a Székelyföld iparosításának elmaradását. A nagy székely megye tervét Iosif Banc ellenezte, de az utána szólók helyeselték. Leonte Răutu még nemzetiségpolitikai pozitívumát is kiemelte, mely úgymond gyarapítani fogja az ország nemzetközi tekintélyét. Az ülésen egyetlen magyarként Fazekas János szólalt fel, mint tudjuk, a nagy székely megye védelmében többrendbeli gazdasági és kulturális érvet sorakoztatva fel. Két új javaslata úgy hangzott, hogy az Udvarhely-Csík elnevezés helyett adják a Hargita nevet az új közigazgatási egységnek, és annak központját Csíkszeredából költöztessék Udvarhelyre. A zárszóban Ceauşescu saját tábora elképzelését nyilvánította győztesnek, és iparfejlesztést ígért a Székelyföldnek. Vidéki harcok jelentősége 1968. január 14-én hozták nyilvánosságra a reform tervezetét, s körülbelül egy hónapig a vártnál jóval hevesebb viták folytak róla. Valóságos mozgalom indult mind Csíkban, mind Háromszéken, mind Brassóban, de folyt a harc Bukarestben is a pró és kontra elképzelések hívei között. A KB-ban már eldöntött kérdés felülvizsgálatára pár érdekcsoport megpróbálta rávenni vidéki nyomás közvetítésével a pártvezetést, pl. manipulált tömeggyűlésekhez vagy zsaroláshoz folyamodva. E próbálkozásokkal szemben komoly ellenállás bontakozott ki. Nem kapott kellő publicitást eddig az, amit erről a kötet tartalmaz. Fazekas Jánoshoz sokan fordultak levélben, többek közt Sütő András is itteni látogatása után. Leveléből kiderül, a színház aligazgatója, Bákai Balázs elutasította ama pártbizottsági elvárás teljesítését, hogy a Brassóhoz tartozás mellett nyilatkozzék. Az uzoni szeszgyárban a pártaktivisták többször megismételtették a szavazást, hogy akaratukat keresztülerőszakolják. Kovásznai értelmiségiek kérik egy másik iratban, hogy Kommandót, Zágont, Papolcot, Borosnyót és Egerpatakot ne válasszák le a tervezett székely megyéről. Több ehhez hasonló megmozdulás, állásfoglalás és a jól kitapintható néphangulat hatására a tervezet végül módosult, kompromisszumként egy második déli fekvésű kis megyét is engedélyeztek a Székelyföldön, amikor országos módosítás során az eredeti 35 megye számát 39-re emelték. Így lett az egyetlen nagy megyéből kettő. Kovászna megye létrehozásában kétségtelenül nagy szerepet játszott a demokratikus közvéleménynek a diktatúra körülményei között szinte hihetetlen feltámadása, a nagyszámú, bátor színvallás, mellyel a kortársak az ellenfelek manipulációinak ellenálltak, és a székely szolidaritást meg tudták szervezni. A pártvezetés végső határozatát 1968. február 14-én a KB plenáris ülésén hozta meg, amikor — tömegtüntetések, sztrájk és a Bukarestbe utazott küldöttség érveinek hatására — Csíkszereda státusának kérdése is eldőlt, s a Nagy Nemzetgyűlés két nappal később már azt emelte törvényerőre. B. Kovács András, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. október 6.Ami gyémánt volt, gyémánt marad?Visszatérhetnek azok az idők, amikor a székelyföldiek is újra elszegődnek a bányákba. Könyvtárnyi irodalma van a szórványkérdésnek. A szerzők zöme ha járt is, ám sohasem élt szórványban. A zárványosulás megelőzésére felírt recept kötelezően tartalmazza a templomot és az iskolát, de eddig még soha nem találkoztam a törődéssel. Eddig, amíg nem jártam a Zsíl-völgyi magyarok közt. Az urikányi református templomban a lelkész az evangélium szavait idézi: Nemde öt verebet meg lehet venni két filléren? És egy sincs azok közül Istennél elfelejtve. Abban az időben egy fillér volt két veréb, aki négyet vett, az ötödiket ingyen kapta. Ám Isten azt az egyet is számon tartotta. Az újságírók felelősségére gondolok. No meg arra, amit egy petrozsényi irodalom szakos tanárnő – jogosan – felrótt nekünk, a Fehér holló szórványtársaság tagjainak: húsz éve senki nem érdeklődött a Zsíl-völgyi magyarok iránt, s amikor írtak róluk, akkor a bányászjárásokkal egyidőben keletkezett sztereotípiákat ismételgették: vadak, követelőzőek. Pedig ők csak az odafigyelést szomjazzák. Azt, hogy írjon róluk az újság, szóljon a rádió, mindennapi életüket mutassa be a televízió. Adjon hírt arról, amit ők a katolikus plébánia közelében felállított kopjafára rávésettek: „Létünk bizonysága: vagyunk! ” Az erdélyi magyar újságíró gyakran – egyre gyakrabban – kérdezi a környezetében élőktől, önmagától: érdemes-e róni a sorokat? Megnyugtató válasz nem érkezik. Nem, mert ott van elrejtve a hegyek között, a Páring és a Kisretyezát határolta völgyben, ahol a vájárok tudják, ha nem írnak róluk, az olyan, mintha nem is léteznének. Azt meg ők nem tudták volna soha meg az eljuttatott írott szó nélkül, hogy néhány száz mérföldre tőlük valaki szenvedett miattuk. Érettük. (A történetet korábban megírtam magam is, ám ide csak kevés újság jár. Miért venné valaki azt a lapot, amely általában róla nem szól?) A nyomtatott betű erejében már kevésbé kételkedve, elmesélem, ha már szóba került a bányászok 1977-es lázadása, hogy a könyv valós hatalmát a kommunista állambiztonság emberei bezzeg ismerték. Ők nem dilemmázgattak sokáig Vörösmarty sorain, hogy ment-e a könyvek által előbbre a világ. Azonnal a könyvet postán szolgálat vezetőjének, Tőzsér Józsefnek a nyakába próbálták varrni, hogy ő szervezte meg, Csíkszeredából, az 1977-es Zsil-völgyi bányászlázadást, mert előzetesen több tíz példányban elküldte Petrozsénybe a lázító manifesztumot: Jókai Mór Fekete gyémántok című regényét. És varrtak Tőzsér József nyakába fél év börtönt. Amit le is kellett volna töltenie, ha nem lett volna a könyveknek barátja a Központi Bizottságban. Fazakas Jánosnak hívták... Megdöbbennek ennek a régi történetnek a hallatán a lupényiak. Meghatódnak. Akárcsak én nyomtatott szó iránti hűségük láttán. Az idők változnak. Ma már szinte senki sem hiszi, hogy a nyomtatott szó megtartó erő. Csak itt, a Zsíl-völgyében. Ahol azt is hiszik, hogy nem a szórványnak juttatott morzsa, alamizsna, a segélyek függvénye a megmaradás. A szórványnak önmagát kell megóvnia a pusztulástól, mondja vendéglátónk, Benedekfi Dávid. Erős bástyájuk lehet a kisebbségben élőknek a nyomtatott szó, és erős váruk lehet egy szórványközpont – mondja Benedekfi. Valójában nem az épület, nem a számítógép, hanem az a munka, amelyet innen koordinálva végezni lehet. Hazán kívül házra is szüksége van, nem csupán az embernek, hanem a közösségnek is. S ez a szórvány ház lehetne a központja a lupényiek, urikányiak, vulkányiak, lónyaiak, petrozsényiek összehangolt tevékenységének, hogy a több ezer magyart számláló közösség ne csupán túlélje a bányászat nehéz évtizedeit, hanem értékteremtő maradjon. Ők hisznek a Hunyad megyei prefektusnak, aki szerint kétszáz évre való szenet rejtenek mélyükben itt a hegyek. Visszatérhetnek azok az idők, amikor a székelyföldiek is újra elszegődnek a bányákba, s ismét kinyitnak az iskolák és megtelnek a templomok. A szórványközpont gondolatát pedig érdemes lenne felkarolni máshol is, ám csak akkor, ha működtetői ugyanúgy gondolkodnak, mint a Zsíl-völgyeik: a kitartó, célirányos és alázatos munka a fontos, nem a falak, a számítógépek és a meleg székek. Ambrus Attila Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. október 10.Újabb harang hívogatUnitárius templomszentelő Szovátán Szombaton szép és felemelő ünnepség keretében szentelték fel a szovátai Géra utcai unitárius templomot, melyet 1999-2011 között épített fel a mindössze 167 lelket számláló unitárius egyházközség. Lázár Levente, az építő gyülekezet lelkészének meghívására a templomot és a harangot Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök áldotta meg. Az eseményt megtisztelte jelenlétével: Nagy László unitárius főjegyző, Kecskés Csaba esperes, a budapesti és a California állambeli, marini testvérgyülekezetek képviselői, továbbá Péter Ferenc, Szováta polgármestere. Unitárius közösségünk jelképe Az új templom rendkívül szép architektúrájú, harmóniát sugárzó épület, amelyet ízlésesen és igényesen bútoroztak be a szovátai unitáriusok. Bálint Benczédi Ferenc püspök igehirdetésében kiemelte: Sokan és sokszor arra törekedtek, hogy közösségeinket szétrombolják, de nem tudták kioltani a hívekből azt az óhajt, hogy Istennek és az imádságnak hajlékot emeljenek. Sok gond, viszály és nehézség ellenére felépült Isten háza, amely a szovátaiak küzdelmének, szorgalmának, összefogásának és az Istenhez való ragaszkodásának jelképe. – Azért szép ez a templom, mert szívet, lelket beleépítettek. A toronyban ott van a harang, amelynek hívó szava minden szovátaihoz szól, hirdeti: Isten gondviselő szeretete velünk van. E nélkül a gondviselés nélkül nem épülhetett volna fel a templom. E gondviseléssel tudunk családokat, gyülekezetet és közösséget formálni és megtartani. A templomaink a közösségek jelképei. Sokan kísértük figyelemmel a templom építését a szándék megszületésétől az utolsó simításokig. Tizenkét év után itt állunk egy olyan hajlékban, amely az unitárius közösség otthona lesz – mondta a püspök. Nem elég álmodni, dolgozni kell! Az egyházközség hat évtizedes történetét Fekete Árpád nyugalmazott történelemtanár ismertette, aki elmondta, hogy a gyülekezet tagjai a Nyikó, a Homoród, a Nyárád és a Küküllők mentéről kerültek Szovátára. Első lelkészük a csókfalvi Gál Jenő volt. Ahogy nőtt a gyülekezet, megfogalmazódott bennük, hogy saját templomot építsenek. – Álmodni emberi dolog. Közösen álmodni egy kicsivel több. Mi templomot álmodtunk. Azonban az álomtól a valóságig hosszú út vezet – kezdte beszámolóját Orbán Pál gondnok, akinek nevéhez a templomépítés oroszlánrésze fűződik. Az egykori sós fürdő helyén található telket 1996-ban az önkormányzat átengedte az unitárius egyháznak, ekkor telekelték. 1997-ben elkészült Borsos Antal építész látványterve és a hozzávetőleges költségvetés, majd a topográfiai, geológiai mérések. 1999 novemberében leteszik az alapkövet. Közben pályázatokat írnak, téglajegyeket árusítanak, hogy előteremtsék az anyagiakat. 2003-ban a falazás és a tetőszerkezet felépítése következik. 2005-ben belül is elkészül a templomhajó, az első istentiszteletet az őszi hálaadáskor tartják meg. 2008-ban átadták a papilakot, 2009-ben a garázst. Kazánházat építettek. A kivitelező a Berdia Kft. volt. Támogatásokból, pályázatokból hozzávetőlegesen –mindössze – 124.000 eurót kaptak. Az összeg legnagyobb részét, 40,6 százalékot a magyar állam adományozta. A román állam 28 százalékkal, a megyei tanács 3 százalékkal, a kerületi tanács 7,3 százalékkal, a gyülekezet 15,2 százalékkal, Fazakas János 5 százalékkal járult hozzá az építkezéshez. – Az épület reális értéke azonban ennél sokkal nagyobb, a különbség a mi munkánk. Nem elég dicsérő, szép szavakat vagy bátorítást mondani, dolgozni kell! – mondta Orbán Pál gondnok, az építkezés vezetője. Emléklapok és úrvacsoraosztás A templomszentelési ünnepségen úrvacsorát osztottak, melyhez Nagy László főjegyző mondott előkészítő beszédet. Az ünnepségen köszöntések hangzottak el Vass Mihály kebli tanácsos, Kecskés Csaba, a Marosi Egyházkör esperese és Péter Ferenc polgármester, Chip Wright kaliforniai lelkész, Sándor Szilárd, a lelkészközösség képviselője részéről. Szavalt Bíró Izolda Krisztina és Balázs Adél. Hegedűn játszott dr. Geréb Judit. Fellépett a Fülöp Judit vezette Intermezzo kórus. Vámos Tibor, a román kormány kultuszügyekkel foglalkozó államtitkára Adrian Lemeni üdvözletét tolmácsolta. Lázár Levente lelkipásztor emléklapokat osztott ki mindazoknak, akik hozzájárultak a templom építéséhez. Mezey Sarolta Népújság (Marosvásárhely) 2011. október 10.Húsz éve ragyog a GyöngykoszorúNyárádmenti táncmaraton Harminchárom együttes és néptánccsoport jelentkezett a hétvégi maratoni Gyöngykoszorú- találkozóra. A Maros és a Nyárádmente, a Kis-Küküllő, a székely Mezőség településeiről érkeztek a dalosok és táncosok a Nyárádszeredában megtartott jubileumi seregszemlére. Szervezői: a Bekecs táncegyüttes, a nyárádszeredai önkormányzat, az EMKE Maros megyei szervezete, valamint a Bocskai István Közművelődési Egyesület, támogatója a Művelődési Minisztérium. A rendezvény megnyitóján beszédet mondott Kelemen Hunor művelődési miniszter, az RMDSZ országos elnöke. Három adat: 1991. április 29.: A marosvásárhelyi Szabó György Pál és felesége, Éva, a tánc világnapján, Erdőcsinádon az első Gyöngykoszorú-találkozóval útjára indította a magyar népi táncok hagyományőrző mozgalmát. 2001. december 9.: Marosvásárhelyen ünnepi Gyöngykoszorú- találkozón búcsúztatták a mozgalom nyugalomba vonuló éltetőit: Szabó György Pált és feleségét, Évát. 2011. október 8–9.: Nyárádszeredában indult két évtizede, itt ünnepeltek hát a Maros megyei néptánccsoportok. Az ünnepet zavarta az eső, így a szabadtéri népviseleti parádé, a szokásos felvonulás elmaradt. A színpadi műsort a Ferencz Csaba zenetanár vezényelte Bocskai női dalkar nyitotta, majd Tóth Sándor, Nyárádszereda alpolgármestere üdvözölte a résztvevőket. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Kelemen Hunor művelődési miniszter, az RMDSZ országos elnöke, aki köszöntőjében ezt mondotta: "Nemzeti identitásunk egyik alapeleme az a népdal, az a néptánc, amely az elmúlt húsz esztendőben is úgy került előtérbe, hogy a legnemesebb értékeinket próbálta megőrizni, próbálta megerősíteni, és ezeken az értékeken keresztül próbáltuk alakítani az életünket. Amikor nemzeti identitásról beszélünk, amikor a magyar embereknek, a nyárádmenti embereknek, a székely embereknek, az erdélyi magyar embereknek az identitásáról beszélünk, akkor a nyelv mellett, a különböző kulturális értékek mellett kiemelkedő szerepet kap a néptánc, a néphagyomány, a népdal, a népmese, mindaz, amit örökségül kaptunk. Ezek nélkül nem is lehet elképzelni nemzeti identitást. Húsz esztendővel ezelőtt, amikor az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és néhány lelkes ember ezt a mozgalmat elindította, bizakodtak abban, hogy ismét föl lehet éleszteni a Nyárádmentén, Maros megyének ebben a szegeletében újjá lehet éleszteni, meg lehet erősíteni azt, amit évtizedeken keresztül megpróbáltak elnyomni, kiirtani, megszüntetni: a néphagyományt. Ezt a föltámasztó munkát sikerrel végezték. Köszönetet kell mondani mindazoknak, akik húsz éven keresztül kitartással, makacssággal, sokszor sok lemondással ezt a munkát végzik, és biztatni kell őket, biztatni kell minden egyes olyan embert, aki ebben a munkában szerepet vállal, hogy ne hagyják abba. Ne hagyjuk abba, mert enélkül a XXI. században, a globalizálódó világban sok minden újdonságot, érdekességet kaphatunk, de a néphagymány nélkül, a néptánc, a népdal nélkül, magyar nyelv, magyar kultúra nélkül sokkal szegényebbek leszünk. Akkor leszünk igazából erősek a XXI. század változó világában, ebben a globális versenyben akkor tudjuk állni a versenyt, hogyha jelenünket, jövőnket a múltra építjük. Az a jelen, az a jövő, amely hagyományos, szolíd értékekre épül, az biztos, hogy sikeres lesz. És nekünk itt, Erdélyben sikeresnek kell lennünk. És ahhoz, hogy sikeresek legyünk, kétszer annyit kell dolgoznunk, mint román honfitársainknak, kétszer annyit kell dolgoznunk, mint másoknak. Kétszer annyit kell bizonyítanunk. Erre képesek vagyunk. Képesek voltak az elődeink is, képeseknek kell lennünk nekünk is erre. A huszadik évfordulón, amikor már felnőttkorba érkezett a Gyöngykoszorú, engedjék meg, hogy ezért a tárca nevében – és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nevében is – köszönetet mondjak mindazoknak, akik ezt a munkát húsz éve végzik, sok sikert kívánjak, és még egyszer örömömet fejezzem ki, hogy a huszadik évfordulón a kulturális minisztérium a fő támogatója lehet, itt lehet önökkel; önökkel együtt szervezheti meg ezt a fontos rendezvényt, hiszen ez a húsz esztendő azt bizonyította, hogy igenis értékmentés, értékőrzés, értékteremtés történik. Maros megye tanácsának alelnöke, Szabó Árpád méltatásában elmondotta, hogy a beérkező kulturális pályázatoknak több mint felét a magyar csoportok, formációk küldik be. A tanács évente körülbelül 200 ezer lejes támogatással segíti a műkedvelő néptáncmozgalmat. – A Gyöngykoszorú már nem is seregszemle, hiszen mozgalommá nőtte ki magát. Olyan mozgalom, amely elengedhetetlen megmaradásunkhoz; mi itt, Erdélyben ezzel is bizonyítjuk, hogy itt nekünk történelmünk van és jövőnk is van. A Romániai Magyar Táncszövetség részéről Incze Tünde alelnök kívánt sikert a néptáncmozgalomhoz. Dr. Ábrám Zoltán, az EMKE megyei elnöke szerint nem véletlen az, hogy 1991. április 28-án első alkalommal éppen Nyárádszereda adott otthont a néptánc, népdal, népviselet és népzene találkozójának – ennek a térségnek a népe, az emberei mindig is dolgos, munka- és kultúraszerető, kultúrateremtő emberek voltak; és azok ma is. – Húsz esztendő alatt mozgalommá fejlődött a Gyöngykoszorú. Több mint száz rendezvényre került sor Maros megyében, évente öt olyanra, amely Gyöngykoszorú néven zajlik, emellett számos hasonló jellegű rendezvény van, amelyeket más névvel szerveznek. Vajon hány ezren, hány tízezren vettek/vesznek részt ezeken a találkozókon? Csak a mai alkalommal mintegy háromtucatnyi csoport lép fel, sok száz, az ezerhez közeledő fellépő, szintén ennyi a szervezők, a nézők száma –, tehát a húsz esztendő alatt tízezrekre tehető azok száma, akik részesei lehettek a mozgalomnak. Számos település, Erdőcsinád, Kibéd, Görgényüvegcsűr, Holtmaros, Marosfelfalu, Marosludas, Szászrégen és környéke, de Mezőpanit, Nyárádszereda is rendez Gyöngykoszorú-találkozókat. Továbbá Marosvásárhelyen is van egy évzáró rendezvény, gyermekek és felnőttek számára is. A magyar kultúra ápolásáért kifejtett áldozatos munkájáért dr. Ábrám Zoltán EMKE-plakettet nyújtott át Kelemen Hunor miniszternek, az RMDSZ országos elnökének. Köszönetképpen emléklapot kapott Suba Kádár Gyöngyvér, a helyi művelő- dési otthon igazgatója és Nyárádszereda közössége, melynek nevében a lapot Tóth Sándor alpolgármester vette át. A jelenlévők egyperces csenddel adózak azok emlékének, akik, mint a kezdeményező Szabó György Pál (1930. október 18 – 2005. január 9.) már nem lehetnek közöttünk. – Nagy boldogság, amikor az ember olyan feladatot kap, amit örömmel végez – fordult Szabó Évához Suba Gyöngyi. – Kedves Éva néni! Akkor, ‘91-ben Rügyfakasztó Gyöngykoszorú volt. Íme, a termés beérett: ma ugyanitt Szüreti Gyöngykoszorú van. Köszönjük szépen! Szabó Éva hatalmas taps közepette vette át az oklevelet. Életerejét, munkabírását mi sem bizonyítja jobban, mint az előcsarnok falain látható kiállítás, melyet gyöngyörű varrottasaiból állított össze. Az EMKE megyei elnökeként Szabó György Pál és munkatársai fáradtságot nem ismerve járták a vidéket, arra buzdítva a táncot éltető falvakat, hogy a világért abba ne hagyják! Folytassák a hagyományt. Ahol pedig halódott, biztatták, kérték, csodálatra méltó pedagógiai érzékkel meggyőzték a falut, a néptánccsoport megalakítására, a néptánc újratanulására. Gyuri bácsi már valahonnan fentről figyelheti, milyen terebélyes, mennyi falut felölelővé bokrosodott a mozgalom – idézte a Tanár úr emlékét a műsorvezető Tollas Gábor színművész. – Reményeink szerint örül és biztat is. A folytatásra biztat. "Az anyanyelv több, mint annak írott és beszélt formája – mondotta Szabó György Pál 1997-ben, a marosvásárhelyi Kultúrpalotában megtartott Gyöngykoszorú-találkozón. – Az anyanyelvet hordozza elválaszthatatlanul a néptánc, a népdal, a népzene, hiszen ezek mind-mind emberi lélek, érzés- és formavilág kifejezésmódjai és eszközei. Ki ezeket nem ismeri és nem gyakorolja, egyre hézagosabb és szegényebb lesz az anyanyelve. (…) Nemzeti értékeink egyik legnemesebb kincse a magyar tánc, amely tartásával, formáival, különös lelkületével kimagaslik más nemzetek táncai közül. Örömmel és szívesen táncoljuk táncainkat, megtanuljuk más nemzetek táncait is. Cserébe elvárnánk, hogy mások is ezt tegyék. Népviseletünk, népdal-, népzene- és néptánc-kincsünk a leggazdagabb nemzetek közé sorol minket, magyarokat. A népi kultúra szempontjából, divatos szóval élve: nagyhatalom vagyunk. Van okunk örvendezni. Vigadjunk együtt azokkal, akiktől tanultunk, eltanultuk a táncot, és azokkal, akikkel folytatni akarjuk a hagyományt. Egyszóval idős és fiatal, oktató és tanítvány." Céltudatosan cselekvő nagy csapat sorakozott fel Szabó György Pálék utódai mögé a két évtized folyamán. Intézményesített vagy intézményesülő keretek között oktatók és csoportszervezők, táncosok és dalosok viszik tovább a jó hagyományt. Az erdélyi néptánckultúra megőrzésében, megjelenítésében és magas szakmai színvonalú oktatásában végzett tevékenységéért köszönő oklevelet vehetett át Benő Barna-Zsolt, Duca Szabolcs Attila, Szász Péter, Fazakas János, Kásler Magda, Lengyel Ildikó, Veress Kálmán, Füzesi Albert, Varó Huba, Nagy Levente Lehel, Farkas Sándor-Csaba, Dósa Attila és Törzsök Zsuzsanna. A fiatal oktatók közül Kovács János, Füzesi Tímea-Gizella, Kiss Gellért, Rácz István, Móréh Boglárka, Deák Orsolya, Fazakas Emese, Tőkés Imola és Szabó Albert részesült elismerésben. A hagyományőrző csoportok korábbi és mai vezetői közül Madarasan Judit és Madarasan Dumitru, Mező Palkó István, Barabás Attila-Csaba, Kozma Ferenc, Deák János és Deák Juliánna, Böjthe Judit és Böjthe Zoltán, Barabás Levente és Barabás Gyöngyvér, Pethő Sándor, Kovács Hajnal, Lovász Zsuzsanna és Vásárhelyi Mónika munkáját jutalmazták elismeréssel a kétnapos, maratoni Gyöngykoszorú-találkozón. Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2011. október 29.Válaszút előttA barikád „másik” oldalán. 1956 és az RKP magyar káderei Hogyan reagáltak a romániai magyar aktivisták, akik a kommunista párt szolgálatában álltak? Mit jelentett számukra, miért volt csapdahelyzet esetükben a magyar forradalom? Az 1956-os magyar forradalom erős hatással volt a határon túli magyar közösségekre is. A forradalom emlékezete általában egysíkúan mutatja be 1956 kihatásait, utórezgéseit, a letartóztatásokra, az egyéni és kollektív szenvedésekre helyezve a hangsúlyt. De hogyan reagáltak azok a romániai magyar aktivisták, akik a kommunista párt szolgálatában álltak? Mit jelentett számukra 1956? Miért volt csapdahelyzet az ő esetükben a magyar forradalom? Mit tettek az egykori Magyar Autonóm Tartomány magyar káderei? A magyarok jelenléte az RKP soraiban jól kimutatható már a két világháború közötti illegalista korszaktól kezdődően. Ebben a korszakban a Székelyföldről, vagy más, magyarok által lakott területekről is kerültek ki vezető aktivisták, akik idővel jelentős szerephez jutottak az RKP legfelső vezetésében. Pl. Köblös Elek, Fóris István, akik főtitkárai is voltak a pártnak. A második világháború utáni első időszakban, az ötvenes évek közepéig még kimutatható egy masszív magyar jelenlét az RKP soraiban mind a tagságban, mind a nómenklatúrában. Ez esetben a párt második vonalában, a megyei, majd később rajoni illetve tartományi szinteken tevékenykedő magyar származású káderekre gondolunk. A magyar származású káderek a legfontosabb szerephez elsősorban az 1952-ben létrehozott, a történelmi Székelyföldet magába foglaló Magyar Autonóm Tartományban (MAT) jutottak. A 77%-ban magyar többségű közigazgatási egységben viszonylag nagyszámú magyar káder tevékenykedett. A káderek mellett fontos megemlíteni a MAT-ban tevékenykedő értelmiségieket (írókat, újságírókat stb.) is, akik általában nem tevékenykedtek ún. káderi minőségben, viszont többségük a központi hatalommal együttműködve hozta létre és működtette a nemzetiségi irodalmat és a „totalitárius nyilvánosság” fórumait. Tevékenységüket, akárcsak a káderekét, kettős, ambivalens diskurzus jellemezte. Egyszerre voltak rajongói, működtetői és haszonélvezői egy őket integrálni és megbecsülni igyekvő rendszernek, ugyanakkor nemzetiségi mivoltuk miatt sohasem válhattak szerves részévé a hatalomnak és a román nemzetépítésnek. E kettősségből fakadó dilemma 1956 kapcsán is felmerült. A helyi politikai elit az 1956-os események során egyfajta válaszút elé került, vállalja a rendszer által rájuk bízott feladatok végrehajtását vagy enged a magyarországiak iránt érzett etnikai jellegű szolidaritásnak. A káderek többsége az előbbit választotta és kevés kivétellel jól kezelték a forradalom helyi hatásait. A Párt utasításai alapján, meglehetősen nehéz körülmények között, biztosították a nyugalmat a MAT-ban, annak a ténynek a tudatában, hogy az erdélyi magyarság egy jelentős többsége, ha burkoltan is, de ellenérzéseket fog táplálni irántuk. „Csupor (Lajos-MAT első titkár) azt mondta, hogy menjenek fel a Somos-tetőre, mert azt hallották, lesz ott valami diákgyűlés. Menjenek, nézzenek szét. Mondom, jó... Csupor ideadta az autóját a sofőrjével, Pötörkével, idős pasas volt. Beültünk, azt mondta Csupor, ő is jön. Beültünk, elmentünk, ahol most van a Ceasescunak a háza. Akkor erdő volt még ott. Megállt a sofőr, hogy addig és nem tovább hajlandó menni. Kiszállunk, én mentem Bugyival (Pál- a MAT Néptanácsának első titkára), Csupor Bránissal, ketten kétfelé. Na elmegyünk, s a sofőr is kiszállt s elment a kerítés mellé: Elbújt, nem mert az autóban maradni. Félt. Mi zsebrevágott kézzel be az erdőbe, kétfelé. Aztán jöttünk, találkoztunk. Sehol senki. Aztán leesett nekünk is a 25 banis, hogy gyorsan húzzunk el, amíg tényleg nem lesz itt valaki, meg nem vernek”- emlékezett Vargancsik Lajos egykori aktivista. A párt – döntően magyar nemzetiségűekből álló – helyi apparátusa a visszaemlékezők ábrázolása szerint pánikhangulatban és egyfajta hadiállapotban élte át ezt az időszakot. A Tartományi Bizottság gazdasági osztályának vezetője, Kuti Elek szerint a KB-kiküldött Fazekas János Marosvásárhelyre érkezése október 25-én már egybeesett a rendőri ellenőrzés fokozásával. „Az ‘56-os eseményeket ott éltem a pártnál. Jött Fazekas, lent aludtak a székházban, az én szobámban, mert féltek. Érdekes figura volt az is, senki sem tudta, hogy végül is hogy van s mint van Magyarországon. Aztán kaptunk egy üzenetet, fogalmam sincs, kitől, miért, azt mondta, hogy Kuti s Branis ne féljenek, nem lesz semmi bajuk, nem akasztják fel őket.” A budapesti események követésével és értelmezésével külön csoport foglalkozott: „Nem mi hallgattuk a rádiót, hanem volt egy ún. Sinteza szekció, Csiszér Lajos, egy bányász volt ott és egy kicsi román, vagy hárman, ők hallgatták a rádiót” - mesélte az egyik aktivista. A káderek elsődleges feladata a helyzet azonnali orvoslása volt, amely néhány kapkodó jellegű adminisztratív lépésben nyilvánult meg. A magyarországi eseményekre a leginkább érzékenyen reagáló diákságot kellett lecsitítani. „Kiadták a parancsot, hogy el kell menni a kantinba, bentlakásba, mindent rendbe kell tenni, wc-t rendbe rakni, villanykörtéket tenni. Látta volna valaki ezeket, az ilyeneket, mint Bodor, két WC-ülőkével hogy futott fel a diákbentlakásba, szóval úgy meg volt bolondulva mindenki, azt sem tudták, mit csináljanak.” A forradalom kitörését követő első néhány napot a káderek egy jelentős része az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, illetve a pártszékházban töltötte. „... Mi be voltunk mobilizálva a pártszékházba, behívtak a székházba egy reggel s haza sem engedtek. Otthon azt sem tudták, mi van. Otthon hallgatták a rádiót, hallották, mi van, sírtak, mi lesz velünk [...] franc, nem lett semmi, aludtunk a földön. Enni adtak a kantinban. Hozattak egy csomó puskát a kaszárnyából, hogy vigyázzunk a főnökökre, ha valami lesz” - emlékezett Kuti Elek. A következő és a legfontosabb feladat a munkásság és a lakosság kedélyének lecsillapítása volt. Ennek érdekében a Marosvásárhelyre érkezett Fazekas János irányítása alatt egy nagyon erős propaganda-hadjárat vette kezdetét, amelyben a káderekre kulcsfontosságú szerep hárult. Első lépésként a pártvezetés azt szerette volna elérni, hogy a tartományban tevékenykedő írók egyfajta iránymutató lépésként ítéljék el a magyarországi eseményeket, mint ellenforradalmat. Ennek érdekében november első napjaiban a Tartományi Bizottság rendkívüli ülést hívott össze az értelmiséggel: újságírókkal, irodalmárokkal, folyóirat-szerkesztőkkel, színházi emberekkel. A Fazekas által támogatott és elnökölt találkozó célja az volt, hogy mindnyájukkal aláírasson egy levelet, amely a KB-t szolidaritásukról és hűségükről biztosította. Kuti Elek így emlékszik vissza az ülés hangulatára: „Volt egy gyűlés az értelmiségiekkel, írókkal, ott volt mindenki, Hajdú Győző, Papp Feri, Sütő András, Kovács György [...] Gyomrozták őket kegyetlenül, hogy helyezkedjenek álláspontra. Nagy viták, veszekedések voltak ott. Egyszer be kellett menjek, be kellett vigyek valamit a gyűlésterembe, ahol ezek szónokoltak s kiabáltak s veszekedtek, kiabáltak, győzködték egymást, hogy forradalom vagy ellenforradalom.” Valter Istvánra még komolyabb feladat hárult. „Nekem kellett meggyőznöm Sütőt, hogy írja alá, hogy ez ellenforradalom. Mondtam neki, hogy né, nincs más lehetőség, nem lehet másként csinálni, írja alá.” A magyar forradalmat elítélő nyilatkozat végül a Lelkiismeretünk parancsszava címen látott napvilágot. Október második és november első felében a párt káderei sorra látogatták a tartomány gyárait, üzemeit, ahol megpróbálták meggyőzni az embereket arról, hogy Magyarországon lényegében ellenforradalom zajlik. Közben szinte futószalagon születtek a különböző nyilatkozatok, a magyar „ellenforradalmat” elítélő nyílt levelek. Barót település káderei 1956. november 30-án tartott rendkívüli ülésszak alkalmával, a magyarországi eseményekkel kapcsolatban az alábbi nyilatkozatot tették: „Nagy megrendüléssel, de ugyanakkor felháborodással figyeltük a magyarországi ellenforradalmi bandák gaztetteit. Mindnyájunk előtt világos, hogy a nemzetközi reakció által támogatott belső reakció a dolgozó nép által a népi hatalom éveiben elért vívmányokra tört. Minden cselekedetük arra irányult, hogy visszaállítsák [sic] a kapitalista rendszert, amelynek évei alatt a magyar munkások dolgozó-parasztok és néphez hű értelmiségiek annyit szenvedtek. Mély gyűlölettel gondolunk és felemeljük tiltakozó szavunkat az ellenforradalmi banditák gyilkos cselekedetei ellen, akik képesek voltak arra, hogy becsületes munkásokat dolgozó parasztokat ártatlan nőket, és gyermekeket gyilkoltak meg.” Amint az a fenti adatokból is kiderült, a kádereink 1956-ban aktív szerepet játszottak az események romániai, erdélyi vonatkozásaiban. A káderek többsége 1956 október és november között a párt központi vezetősége utasítására aktívan részt vett a magyar többségű területeken a magyarországi események esetleges radikális kihatásainak megakadályozásában. Szerepüket maga a magyar pártvezetés is elismerte, amikor 1958-ban Kádár János vezetésével Romániába látogatott. Az 1956-os eseményekhez fűződő párthű magatartásukat több tényezővel magyarázták, amelyek között jelen van a párthűség, a kényszerpályás helyzet és nem utolsósorban az akkori állapotok, lehetőségek reális felmérése. A fiatal aktivista Vécsei így emlékszik vissza a MAT-ba küldött tejhatalmú megbízott utasításaira: „Fazekas mondta, általában higgadt volt, vigyázz Vécsei, mert ezek a fiatalok, forrófejű fiatalok. Valamit csinálnak, akkor letörölik ezt az egyetemet. Úgy nyisd ki a szemedet. Ez volt az útravaló.” Amint az több életútbeszélgetésből is kiderült, nagyon sok vezető magyar káder gondolta úgy, hogy a magyarországi eseményekkel való értelmetlen szimpátia hosszú távon az ötvenes években elért kisebbségi jogok fokozottabb elsorvasztását vonhatja maga után. Magos Lajos a következőképpen érvelt a Simó Géza bútorgyár munkásai előtt: „Munkások, gondoljátok csak meg, mi lenne velünk, romániai magyarokkal, ha itt is újraélednének a reakciós történelmi pártok? Újból hozzákezdenének a nemzetiségi uszításhoz.” Mások a hatalom által gyakorolt erőteljes nyomással magyarázzák akkori semleges vagy rendszerhű magatartásukat. „Mi pártújság voltunk és minket nagyon sakkban tartottak. A szerkesztőségben már kialakultak a klikkek, a csoportok, akik szimpatizáltak a magyar eseményekkel... Nem létezett olyan személy, aki ki mert volna állni nyíltan a forradalom mellett. Olyan nem volt lehetséges. Esetleg szimpatizánsa volt.” Novák Csaba Zoltán A szerzőről Novák Csaba Zoltán 1975-ben születetett Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. 2011-ben doktori címet szerzett a Román Akadémia Nicolae Iorga Történettudományi Intézetében, Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989. Transindex.ro 2012. május 9.Jegyzetek Bukarestről és a bukaresti magyarság fáradhatatlan krónikásáról Bántó István: Magyar közművelődés a román fővárosban. (Polis, 2012.) „Bukarestben megfújják a trombitát. Minden anya hazavárja a fiát. De hibába várja haza az édes fiát. Bukarestben lesz az örökös hazád.” (Nem tudom, hányan ismerik ezt az Erdély-szerte hajdan nagy bánattal énekelt katonanótát. Hadd induljunk el ennek dallamával, kesergésének emlékével Bukarest felé.) Bukarest – félúton és örökös félkészen Bécs és Isztambul között, szinte félúton, van egy város. Amúgy főváros, világváros lenne, de valami mintha nem lenne rendben vele. Európából nézve balkáni, a Balkánból nézve európai, de sehol sincs otthon igazán. Ha ránézünk egy mai országtérképre, valahogy ott sincs a helyén. Vagy nem oda tervezték, vagy az utána hozzákanyarított egyesültfejedelem Kifliország, majd ennek a „nagy-rombuszhal” alakú nagyországnak, szaknevén „psetta maxima”-nak, Nagyromániának is szélére sikerült. Folyója nincs − a kicsinyke, fárad és szennyes Dâmboviţa aligha nevezhető annak. Európa valamennyi jelentős fővárosa szomjasan kereste az éltető vízpartokat: Bukaresttől a Duna is hetven km-re van, de ő nem szomjúhozik, Bukarest ebben is más. Manele illatú, fáradt, hangos-zajos, poros, szomorú dojnásan kesergő, románcosan nosztalgiázó, de mégis életvidám. Ügyeskedően, smekeresen sikeres. Barna, fekete szemű, kis termetű, hadari-gyorsbeszédű, felkapott mondatvégű, már-már visítósan beszélő nép lakja. Asszonyaik terebélyes, nagyszájú, bagóhangú kukoánák, mintha valamennyien sikeres utcai kofák lennének; magabiztosak és kapitányok, mint akiknek van mire: itt ezen a tájon mindenkit ők szültek, mindent ők vezetnek, ők teremtettek. Mintha-mintha nem is földi lények lennének, hanem Európát megviccelni az űrből pottyantotta volna le ide őket a Fennvaló. Bukarest. A város neve amúgy örömet, boldogságot, talán „boldogasszony”-falvát jelentene. Vagy egy Bukur nevű, víg kedélyű pásztor nevét sejteti, aki itt, a nagy alföldi pusztaságban szúrta le botját, kijelölve családja, nemzetsége eljövendő szálláshelyét. Hogy neki ez mennyire sikerült azt nem tudjuk, az utódoknak, a több mint kétmilliónak mára egészen eredményesen. Bukarestnek a naggyá álmodott országban sincs névrokona, illetve Erdélyben Brád mellett egy kis román havasi falu viseli a Bukuresd nevet. Azt is először Bokorfalvának említik 1445-ben az oklevelek. Neve is vidámkodóan bolondos tehát, mintegy jelezve, hogy semmit nem érdemes túlságosan komolyan-tragikusan venni: a dolgok egy kis ügyeskedéssel úgyis megoldódnak maguktól. Bukarest építészetileg is zűrzavaros, hatalmas szétfolyó egyveleg. A régi alföldi román házsoros városképet, utcaképeket, meg - meg törik a bizáncias ottomán-fanarióta, beugrós szerkezetű házak kígyóvonalai, a bojári épületek formás alakzatai, a francia építészet nagy sugárútjai, a máhálá-ként emlegetett peremkörzetek, a szocialista építészet kockatervezésű lakótelepei, a Diktátor grandomán felvonulási tereinek és római félisteneknek tervezett szörnyei és végül a modern üzletházak és az újgazdag építészet elszabadult pokla. Ez Bukarest, a soha be nem fejezhető, a sokszorosan darabokra szaggatatott ezernyi arcú város. Bukarest, az ország szélén a közepe Bukarest ennek az összefércelt országnak egészen a szélén lett az ország közepe. Mesterségesen, mint ahogyan mesterséges maga az egész ország. Talán a bukaresti abszurditások nagy része is innen ered: önemelgető, lábujjhegyes akarnokságból. Ez a város egy kicsit az ország szedett-vedett egészének paródiája, gnómja is. Egy már-már megapolisz az ország szélén, a legalacsonyabb pontján elhiszi, elhiteti magával, elhitették vele a politikusok, hogy övéi a hegyek, hogy beleláthat, onnan belakhat és igazságokat osztogathat a hegyek mögött, a hegyek tetején is. Sőt, az országnak, a hatalomnak és dicsőségnek is egyedüli legfőbb birtokosa ő. Bukarest a világunk mesterséges közepe. Ahonnan alig látszanak a szélek, a másfajta, a magasabbra fekvő, a hegyeken túli megörökölt ország. Bizony, az alföldről, alacsonyról nagyon nehéz a hegyek közé, a hegyek mögé belátni. Pedig be nagyon szeretnének! Nem lát át a hegyeken, és ezért marad számára az örökös kétely, gyanúskodás. Inkább azt hiszi, azt gondolja, („poate că”), hogy mi ezt gondoljuk, azt akarjuk („aşa se zice…)!” Még Dobrudzsa, a Delta környéke sokarcú nemzetiségei beleférnek a tengerre utazó úti élményeibe: az átutazó szemébe ötlenek a minaretek, a másfajta arc, hang, antropológia. De Uram bocsá'! Ki láthatja innen a Székelyföldet, a máramarosi ruszinokat, ruténeket, ki emlékszik a máramarosi falusi zsidóságra, vagy a szatmári, bánsági svábokra?! A regáti már-már babonásan sem érti Erdélyt! Valami nem lehet rendben („ceva nu-i curat”), ezzel az Erdéllyel, ha az Úristen is mindig diszkriminálja! A Kárpátokon kívüli jámbor lelkével el-el gondolkodik azon: mi baja van vele s a Regáttal a Fennvalónak. Talán csak nem Erdély miatt van a Kárpátok kiflijén túl annyi Istenverése a románságon?: a széllel mindig őt vereti, több méteres nagy hótakaróval őt borítja, égszakadásos esővel őt áztatja, árvízzel őket megsodorja. Nem szép dolog, hogy az Úr még a földrengéseknél sem veszi elő a térképet, hogy a megrázkódtatásokkal tiszteletbe tartsa az egységes nemzetállamot. „Illik” lenézni Bukarestet? De Erdély felől nézve Bukarest fele is más a világ… Ne feledjük azt sem, hogy a hegyek közül könnyű, majdnem „kötelező lett” az alföldet lenézni. Divat megszólni, leszólni Bukarestet, az onnan haza-, a Kárpátokon átszolgáló, olykor már botló nyelvű magyarságot. Illik fintorogni nevük hallatán, képeket vágni: az igazi magyar és magyar intézmény nem lehet regáti! Szokás nem túl szalonképes jelzőkkel illetni, pofákat vágni, háta megett összesugdosódni. Illik, illene is szégyellnie magát minden bukarestinek, szabadkoznia vagy bűnösen hallgatnia, mentegetőznie: ő ugyan bukaresti magyar, de azért rendes ember lenne. Vagy hallgatnia a fanyalgást, látnia a legyintést: „jaa, ti vagytok azok a….” Tallózó a Bántó István kötetének írásai között Ebbe a kontinenskapuban álló rendhagyó világvárosba − félmilliónyi jövő-menő-maradó vándorszékely, vándorszilágysági munkás, egyetemi tanár, művész, orvos, szerkesztő, párt és kormányfunkcionárius kitaposott útján − érkezett 61 évvel ezelőtt, egyenesen az egyetem padjaiból, szilágysági útravalóval Bántó István. Kultúrmunkásnak, művelődésszervezőnek, majd a Tanügyi Újsághoz szerkesztőségi főtitkárnak, majd főszerkesztőnek, többször előre és visszafokozott kultúr-napszámosnak. Hogy az ő sorsa, a romániai magyar tanügy sorsa, a pedagógusok egyetlen magyar lapjának hányatott sorsa semmivel se legyen jobb. Vajon tudta akkor Bántó István, hogy hová érkezik? Itt vált − üllő és kalapács közt − közösségi munkássá, a közösségi élet fontos szereplőjévé és írásaival bukaresti magyar dolgaink szorgos feljegyzőjévé, tudósítójává. Ezekből a bukaresti írásokból született ez a kötet is.: „Magyar művelődés a román fővárosban”. A kötet ajánlását már a címzett pálya- és sorstárs, Lőrinczi László nemrég bekövetkezett halála is fájdalmasan időszerűvé teszi. Lehet-e nehezebb szórványsors, mint az övé: Bukarestet jó félévszázad után a szardiniai Cagliarival, Settimo San Pietroval felcserélni. A kötet leghosszabb és legjobban dokumentált részét a nagyobb tanulmányok, a bukaresti magyar közművelődés másfélszáz évének szemlézése teszi ki. A magyar katolikus öntudatot ébresztő Szent István Király Egyesület történetének felidézését a református egyház szellemi műhelyeinek, a Koós Ferenc Kör múltjának idézése követi. Ezek után a 20. század első harmadának regáti egyesületi életét szemlézi. Meglepő, hogy ilyen gazdag és színes volt hajdanán Bukarest önszerveződő intézményeinek, szervezeteinek, egyesületeinek kínálata és hogy milyen fontos szerepet töltöttek be ezek a bukaresti magyarság fennmaradásában, túlélésében. Itt is bebizonyosodik, hogy a nagy kihívások, válsághelyzetek között a bukaresti magyarság legjelentősebb megtartó erői a cselekvő értelmiség és az önszerveződő intézményrendszerek voltak. A múltba merítkezve, Bántó közművelődési visszaidézéseiből előtűnik, hogy bizony Bukarest is cipelte hátán a magyar-magyar belső vitákat, nézeteltéréseket, a kisközösségek pánikküzdelmeit, az egymásra újjal mutogatást. Ide is sikeresen kitelepítettük a nagy magyar konfliktusainkat. Minden küzdelmemben benne volt az elsőbbségért folytatott másfajta harc és arc, a könyöklő feljebb emelkedés lehetősége. A kor akkor is tele volt a ma is ismerős, két évszázados ujjal mutogatással: ki a román barát, ki a török, osztrák kollaboráns? Elragadott sokakat a Hatalom közelsége, az independentizmus, a rang, a cím, de a rendetlenség, pénzügyi és erkölcsi fegyelmezetlenség is. Nézzük csak meg Bántó István leltárkészítésében is a sok − joggal vagy jogtalanul − megvádolt egyletvezetőt, az elbocsátott lelkészeket, felmondással elküldött tanítókat. És ezzel el is érkezett a Petőfi ház 1989 utáni új birtokbavételig, a reményteljes újrakezdés nem mindig vidámító felidézéséhez. A következőkben hosszasan és alaposan elidőz a bukaresti magyar oktatás születésénél, hányatott sorsú történelménél, majd ez az út elvezet a jelenig. Bántó István könyvének legterjedelmesebb részét az általa bejárt időszak, Bukarest-történelem talán legjelentősebb dokumentumának, az Egyházi Újság „egyháztársadalmi lap” újraolvasásának, szemlézésének szenteli. Nem győzhetjük eléggé csodálni ezt a kétheti lapot, és személyesen Nagy Sándor lelkész majdnem egyszemélyes munkáját, és kis csapata küzdelmének 13 éves történetét. Nagy Sándor e korszaknak, a bukaresti magyarság soraiban nem csak a legjelentősebb szervező, lelkigondozó személyiség, de olyan kiváló tollú közíró, publicista, szerkesztő is, akinek írásai messze kiemelkednek a kortárs magyar és protestáns közírás nagyjai közül. Nem csak veretesen, pontosan, világosan, tényszerűen fogalmaz, de hiányzik belőle a helyzethez, alkalomhoz nem illő pátosz, és soha nem téveszti össze a tényszerű rögzítést, hírközlést, az igehirdetéssel, jegyzettel vagy hírrel. Nem véletlen tehát, hogy 1940 – a bukaresti magyarság majdnem teljes elvándorlása – után Ravasz László zsinati püspök a nyugati emigráció megszervezésével bízza meg, amit regáti tapasztalatainak birtokában is a legnagyobb szakszerűséggel végez, haláláig. A Nagy Sándor elemzéssorozatának mai olvasata azt is mutatja, hogy milyen hosszú az örök tények, igazságok sora, de milyen semmivé lesz egy sor évszázados jelenség, érték a történelem változásaiban. Ma már értetlenül olvashatjuk a cselédkérdést, a magyarság típusait. Egyetlen tollvonással törölte el az egészet a Bécsi-döntés, és a világháború után egy egészen más típusú magyarság születik itt: az ipari menekültek, a szocialista, a téeszemigráció, a bukaresti magyar szakmai, politikai elit. Bántó Istvánnak a bukaresti nagyok emlékezete közötti tallózása ma is érdekes, izgalmas olvasmány. A „Vigyázók” fejezetben sorra idézi fel a regáti magyarság jeles személyiségeit. Hosszú a sor a „népoktatás szolgálatában álló” Koós Ferenc, „a szórványlelkekre gondot viselő” Nagy Sándor, a „regáti magyar balsorsot” megélő, a havaselvei magyarokat összegyűjtő pitești lelkész, Udvari András. Az emlékezésben tovább a „népművelés istápolója”, dr. Bakk Elek, később székelyudvarhelyi főorvos; az „igaz igék, talmi igazságok” költője, Szemlér Ferenc; „az irodalom napszámosa” Lőrinczi László kerülnek a figyelem reflektorfényébe. Az „Olvasás közben” fejezetben fontos, Bukaresttel, a Regáttal kapcsolatos könyveket, írásokat tart a kezében és lapoz fel olvasói számára. Hencz Hilda román nyelven írta meg a „magyar Bukarest”-et. Rendhagyó mű ez is, és úgy tűnik, ennyire szabadon és nyíltan ezt csak neki lehetett megírnia. Nagyon ideje volna ennek magyarul is megjelennie. Bántó annyira figyelmes számvető, hogy nem felejti el felhívni a figyelmet egy fiatal bukaresti segédlelkész, Lázár Balázs lelkészképesítő dolgozatára sem, melyben egyházközsége jegyzőkönyveit feldolgozva, onnan adatolva, írja meg új tények figyelembe vételével egyháza történetét. Lőrinczi László versfordításainak ismertetése után Murvai László: „Körkép. A romániai magyar oktatásról 1990-2007” című könyve is Bukarestben született szomorú kép az oktatás sorvadásáról. Két, szívéhez közel álló témával, kérdéssel zárul a kötet. Az egyikben meghatódással tartja a kezében Kaszta István: Hadad a hadak útján című kötetét. Sok-sok ismerős emléket idéz, hisz szülőfaluja monográfiájáról van szó. Az írások gyűjteménye utolsó írásával is hazavezeti az olvasót szeretett munkahelyére, a hányatott sorsú Tanügyi Újság szerkesztőségébe. Itt már teljesen emlékeire alapozhatva írja meg ennek az üldözött, támadott, megcsonkított, többször a megszűnés határán álló lapnak a krónikáját, ahol Bántó István életéből 35 esztendőt töltött. Záró gondolatok, adósságlista Nyugtalansággal teli örömmel teszi le az olvasó Bántó István hosszú korokat átölelő szellemi, művelődéstörténeti utazását. Ahogy letesszük a könyvet, ezernyi kérdés tódul elénk. A Regát is, mint annyiszor bevándorolt, belakott európai tájunk, otthonunk, hosszabb-rövidebb ideig szálláshelyünk, nagy adósságainknak is otthona. Hadd kezdjem a sort azokkal, akik legárvábbak: a múltban és jelenleg is ott élőkkel. Egyszer talán a bukaresti magyarság, különösen az itt küzdelmet, szórványsorsot vállaló csúcsértelmiség is megkapja méltó helyét az egyetemes magyar helytállás becsületrendjében. Egyszer talán nekik is kijár majd a Magyar Örökség Díj. Együtt közösen, valamennyiüknek. Egyszer talán megköszöni nekik is valaki, hogy kemény kétkezi munkásként, szellemi napszámosként helytálltak a Hatalom torkában, a „Sátán királyi széke” előtt. Megköszöni tán valaki a soktízezernyi műfordítást, amellyel íróink baráti kezet tudtak nyújtani a románság felé, és hogy évszázadokon át hídként álltak a két nép között. Megköszönni, csak már késő ne legyen! Mert Bukarest, a bukaresti magyarság, valljuk be töredelmesen, soha nem volt a magyar szellemi élet erdélyi és anyaországi nagy ütőereinek, az egymást követő magyar kormányoknak kedvence. Sokkal többször érte őket vád, mint bátorító szó, kitüntető figyelem vagy épp állami kitüntetések. Adósságlistát lehet készíteni, feladatokat is ki lehet jelölni a mai fiatal bukaresti-erdélyi magyar értelmiség számára. Ez már az ő lelkiismeretükre van, lesz letéve. Egyszer talán lesz Regáti Magyar Lexikonunk, lesz Ki kicsoda a Regátban is, ha erre lenne igény. Jó lenne, ha egyetlen lexikonban láthatnánk, találhatnánk meg együtt minden regáti közösségépítő magyart! Egyszer talán lesz teljes bukaresti magyar folyóirat repertórium és Regát bibliográfia is. Bukaresti, regáti magyarjainknak még nagyon sok mindennel tartozunk. Ők maguknak elsősorban, de mi, erdélyiek is. Legfőképpen sorsuk, a mindennapi magyar Bukarest emlékezetének begyűjtésével is. Ezernyi sors szóbeliségének, emlékének rögzítésével, nyelvi hőemelkedéssel dacoló vagy az olvadó jégtábla szomorkás képével. Többen is küszködnek ezzel évtizedek óta (Rostás Zoltán például), de vesztes versenyben vannak a múló idővel. Talán nem kellene több, mint néhány bekapcsolt magnó és néhány azt tartó kéz, és hagyni, hogy folyjék, buzogjon fel az ott élők között az emlékezet lávája. Mennyi magára maradt, elárvult idős férfi és nő, utolsó tanú idézhetné fel személyes történelmét, melyet senki nem hallgat már meg: a nyelvcserében beáll az amnézia, megszakad a fonala az emlékezetnek. Nekünk és a jövendőnek csak annyi volna most fontos, hogy rögzülhessen, csak hogy megmaradjon. (Ahogyan ezt Kolozsváron Tatár Zoltán teszi.) Az igazi Bukarest könyv is még várat magára. Meg kell írni magyarul, magyarnak is a magyar Bukarestet. Talán egy magyar múzeumot a bukaresti magyar emlékezet múzeumát is megérdemelne itteni életünk emlékezete: tárgyi, szellemi értékeink begyűjtését. Tárgyakat, emlékeket, leveleket, magukkal hozott eszközöket, az élet, a túlélés, az asszimiláció dokumentumait. Ha már nem késő. Adósságunk pedig Havaselve egésze fele is van elég. Lássuk be, Erdélyben mostohán bánunk regáti legnagyobbjaink emlékeivel is. Nagy mulasztásuk az is, hogy Erdélyből indult regáti nagyjainkat nem tudtuk eléggé hazahozni, visszaadni a szülőföldnek. Sükei Imre templomépítő lelkészünket Szőkefalván senki sem tartja számon. Czelder Mártont Nagybányán és Felsőbányán is lényegében elfelejtették, pedig ott van a sírja a nagybányai temetőben. A Koós Ferenc kultusz Magyarrégenre korlátozódik, de alig hallhatunk róla Fogarason, Brassóban, ahol egyébként nyugszik. Pedig Erdély és a Regát lelki egysége akkor teljes, ha oda és hazaérkeznek nagyjaink. Egyszer talán minden jelentős erdélyi magyar tájegység szervez egy Regát-napot elszóródott vagy soha haza nem tért testvérei emlékére. Talán egyszer lesz valahol a Székelyföldön is – a népes város-falunapok között – egy Regát nap is. Talán valamelyik alapítványnak lesz annyi pénze és politikai akarat is hozzá, hogy a regáti magyarok − esetenként magyarul nem tudó házastársaikkal, gyermekeikkel, unokáikkal − megjárhatják magukat, másfajta levegőt szívhatnak és fellélegezhetnek Budapesten. Talán egyszer a Székelyföldön szobra is lesz a bukaresti cselédleánynak és székely szolgalegénynek. Az erdélyi emléktáblák, szobrok is régóta váratnak magukra, pl. az egyházalapító, templomépítő Sükei Imrének a Kis-Küküllő menti Szőkefalván, a Koósoknak együtt lehetne közös emlékjelet hagyni egy falunapon a Szászrégen melletti kicsinyke Unokában. A nagybányai temetőben nyugvó Czelder Márton, „moldva-oláhországi misszionárius” is több megemlékezést érdemelne szülővárosától, Vásárosnaménytól és a kései utókortól. És hadd ne hagyjam ki a sorból végül a „legnagyobb székely kommunistát”, de a sztálinizmusban a székelyek legnagyobb túlélni segítőjét, fajtájának támogatóját, Fazekas Jánost, a „miniszter urat”. Ha szobra vitatható is lenne, de hamvai ott nyugodhatnának Székelykeresztúr mellett a magyarandrásfalvi unitárius temetőben. Adósságok – határokon, Kárpátokon innen és túl. A régi Bukarest a mienk is! A régi Havaselvéhez majd ezer év alatt mi is hozzáadtuk a magyar államiság Kárpátokon átívelő, keletre és délre kiterjeszkedő történelmi kereteit, akárcsak munkáserőnk verejtékét, életáldozatát. Ennek számtalan bizonyítéka között ott van, volt a hajdani Secuieni megye, a régi Ungro-Vlahia, Szörényvár és a 20 db. Ungureni (= magyar földről való) nevű település és a Berceni negyed. Ezzel persze itteni jövőnk nem lesz gazdagabb, de a mellünket talán kihúzhatjuk, fejünket talán egy kicsit magasabbra emelhetjük. Segít büszkébbnek lenni egy kicsit a kisebbségi önbizalomban oly gyakran sérült magyarnak. És ez is nagy dolog. (Ezt éreztem magam is, amikor a teológus fiatalokkal Mehedinți megyében magyarokat keresve eljutottunk a Madaras Lázár főispán szörényvári irodájába is. Olvastuk előtte innen -onnan történelmünk magyar és közös gyökereit, hogy a megyének nevet adó szó a Méhed megye szótöve a méh, de majd hanyatt estünk valamennyien, amikor a prefektus irodájában megláttuk a mai Mehedinți megye zászlóját, és rajta ott sárgállani a méhet. Igen: ilyen messziről lehet átörökölni egymástól értékeket, az értékeinket.) (Én magam abban a különös helyzetben vagyok, hogy tíz napnál többet nem éltem folyamatosan Bukarestben, de a Regát szinte valamennyi jelentős városát végigjárhattam kolozsvári egyetemista fiatalokkal, telefonkönyvvel a kezükben, lépcsőházról lépcsőházra magyarokat keresni. Több-kevesebb sikerrel beleláttunk a mélybe.) Ha elkészül egy nagy, 20. századi regáti lexikon, benne ott van a helye a regáti missziónak, a Nagy Sándor köré szerveződött teológusi-misszionáriusi munkának. Köztük olyan elfelejtett neveknek, mint Gudor Lajos aranyosgerendi lelkész, Hegyi István IKE utazótitkár, majd székelyudvarhelyi lelkész és Bántó Bálint regáti misszióra kiküldött teológus, később mikolai lelkészek, vagy a Regátból Amerikába távozó Szigethy Béla. Kovács Pál csíkszeredai református lelkészt sem szabad elfelejtenünk, akihez évtizedekre − a szó legszorosabb értelmében − hozzácsatolták a teljes moldvai magyar protestantizmust. Akkor készült, ma még kéziratokban lappangó naplók, jegyzetek, feljegyzések több száz oldalai ennek a helytállásnak, munkának a tanúi. Most meg egy egészen friss könyvet is tarthatok a kezemben: Gudor Lajos aranyosgerendi lelkész emlékezéseinek, írásainak, leveleinek dokumentumkötetét. Egy tanulmányi év megszakítással Gudor Lajos 1936 és 1940 között volt bukaresti segédlelkész, vallásoktatásra beosztott tanár, diákotthon felügyelő, gyermeklapszerkesztő mindenes. Így és ezért lett a hírhedt román állambiztonság, a Siguranţa folyamatos megfigyeltje, majd annak dokumentumai alapján megrendelésre megírt, 1983-ban megjelent hírhedt Fapte în umbră IV. kötetének egyik „bukaresti nacionalista-soviniszta szervezkedést” végző hőse. Számolni a nyelvi magvaszakadással… Bukarest egy nagy lomha, loncsos, zajos falusi világváros, melyet szeretni meglehet, megszokni talán soha. De Bukarest így is egy kicsit a mienk, bennünk él és benne is marad minden erdélyi faluban: elvittük, hazahoztuk emlékeinkben, még akkor is, ha nem vesszük mindennap észre. Bukarest, a Balkán kapuja, a magyarság végvára. Tudnunk kell azt is, hogy aki ide belépett − legyen akár egyszerű székely ácsmester, barcasági cseléd vagy szilágysági kőműves, de akár szerkesztőségi munkás vagy magasan elhelyezkedő csúcsértelmiségi, művész, egyetemi tanár, pártfunkcionárius − annak számolnia kellett nemcsak a lehetséges sikerrel, de a többségi lét kényelmes kísértéseivel, a nagy magánéleti kudarcélményekkel, önfeladással is. Ennek az élettérnek és életformának felvállalásával nagyobb részüknek szembe kellett, kell ma is nézni az asszimilációval, vegyes házassággal, a család, a gyermekek, unokák nyelvcseréjével, nyelvi magvaszakadással is. Szinte mindeniküknek– így vagy úgy – meg kell hoznia választott balkáni városáért élete nagy áldozatát: személyes történelme átírását, önazonossági jövőképe átrajzolását. Hogyan is jellemezte Ravasz László Amerikában az ott élő magyarokat a negyvenes években? Illik egy kicsit Bukarestre is: „Virágoskert vagytok, olvadó jégtáblán.” Bukarest ebben az örökös nagy mobilitásban, többezres munkás rétegével, százegynéhányas létszámú magyar csúcsértelmiségével az utolsó magyar végvár maradt. Az eredményes küzdelem és az elveszített harc közös szimbóluma is. Ők azok, akik hűségüket nem adták fel, belekapaszkodnak az elmúlt évszázad gyökereibe, munkájuk beépül a lelki Bukarest falába, a „magyar Bukarestbe”. Ez a város általuk is lett és marad nem csak az egyik jelentős „erdélyi”, romániai magyar szellemi főváros, de a világmagyarság egyik fővárosa is. Bukarest, a Regát az erdélyi magyarság egyik sajátos arca: tele van emlékeinkkel, értékeinkkel. Bukarest és annak emlékezete nélkül lehet magyarnak lenni, de nem érdemes. Nem lehet igazi erdélyi és anyaországi magyar, aki felejti – Amerika után – a magyarság egyik legnagyobb élet- és küzdőterét, szétszóratási területét és egyben temetőjét. Ha ránk igen, akkor a Regátra ezerszer is érvényes, hogy a felejtés – halál! Bukaresttel tartozunk magunknak, egyetemes önmagunknak is és főként önismeretünknek és lelkiismeretünknek. És tartozunk főként tanulságaival, mely nélkül nem lehet tovább látni és lépni sem. Bukarest, a „magyar Bukarest” tulajdonképpen örök. Felmutat egy örök, változó, de mindig visszatérő emberi-etnikai arcot, amelyben magyarként is lehet, túl kell, kellene élni mindent mindenkor. Bántó István igazi tanúként megélt hatvan éve és megírt százötven éve minden kiemelkedő Bukarest-eseményt, személyt figyelemmel követ, számon tart. A közművelős gondos krónikásaként szinte a két évszázados múltra is visszalapoz, felidéz, hogy az elődök fele fordulva a mával és holnappal való szembenézésre emlékeztessen. Egyetlen írása, emlékkockája sem öncélú, hanem minden a magunk- és közös dolgainkra, feladataikra tekint. Mindent szemrevételez, ami Bukaresthez kötődik, legyen az történelem, egyleti, köri élet, egyháztörténet, iskola, művelődés vagy épp a város magyar nagyjainak felidézése. Bukaresti magyarság! − mit hoz a jövő? Van-e értelme ezen töprengeni? A maga helyén mindenkinek − munkahelyén, a családban − teljesíteni kell nemzete iránti kötelességét. Ahogyan ezt az emlékezet messzeségébe elvesző regáti hőseink, múltbéli nagy eleink, a maiak, ahogyan ezt nyolc évtizeddel maguk mögött a Bántó Istvánok is teszik. Nagyon fontos, hogy távoli, sok nehéz időt látott, sokat szenvedett városainknak, szálláshelyeinknek mindig legyenek tanúságtevői. Bántó István is ilyen következetes és hű tanúja választott otthonának. Ezért és ezzel köszönjük meg a szerzőnek írásait, könyvét, és köszönjük a szorgos krónikás munkában eltöltött regáti, több mint hat évtizedet. Vetési László (Elhangzott 2012. május 9-én a kolozsvári Gaudeamus Könyvesboltban tartott könyvbemutatón.) diaszporalapitvany/ro 2012. június 16.Letölthető Word dokumentum (DOCX)Novák Csaba Zoltán: SZ�?KELY �?S KOMMUNISTA Egy romániai magyar kommunista káder, Fazekas János életútja I-III. A párthoz feltétlenül huséges Fazekasnak volt némi mozgástere, amit a magyar közösség érdekében kamatoztatott. A kezdet [.] Az 1956-ban bekövetkezett általános bizalomvesztés után a pártvezetés új integrációs lehetoségeket kínált fel a magyar elitnek. A nomenklatúra különbözo szintjein új arcok jelentek meg, vagy a megbízhatóbb régi káderek látványos emelkedést produkáltak: Fazekas János, Fazakas Lajos, Gere Mihály, Koppándi Sándor, Király Károly, Uglár József. A Végrehajtó Bizottság póttagjai között már a hatvanas években ott találjuk azt a Fazekas Jánost és Gere Mihályt, akik a hatvanas évek végére látványos emelkedést produkáltak a párthierarchiában. A szigorúan központi irányítással muködo káderszelekció elsodleges szempontja az új vezetés iránti lojalitás volt. Ugyanakkor a végrehajtó-képesség, a különbözo helyszínek sajátosságainak ismerete is fontos tényezové vált. A párthierarchiában betöltött pozíció és az ebbol fakadó mozgástér szempontjából mindenképp Fazekas János volt a korszak egyik meghatározó magyar származású vezeto pártkádere. Fazekas a hatvanas, hetvenes években az állami és párthierarchiában is fontos pozíciókat foglalt el. 1954. április 19. és 1984. november 22. között a Központi Bizottság (KB) tagja, 1954. április 19. és 1965. március 22. között az RMP KB Titkárságának tagja, majd az RKP KB Végrehajtó Bizottságának póttagja, késobb, 1974. november 28. és 1982. május 21. között az RKP KB Politikai Végrehajtó Bizottságának tagja. Fazekas pályája rendkívül látványosan emelkedett. 1944-1947 között a párt területi instruktora volt ifjúsági szervezeti vonalon a Maros Tartományi szervezetnél. A jól teljesíto fiatal Fazekas 1948-ban már magasabb beosztású feladatot kapott. 1948-ban a KB instruktora lett, majd 1949-ben beválasztották az Ifjúmunkás Szövetség KB-ba is, amely már bukaresti tartózkodást is igényelt. Az ötvenes évek végétol aztán sorra következtek a különbözo beosztások, magas rangú pozíciók. A kezdetben az RMP KB keretén belül felelt az �?pítkezési-, Fogyasztási- és a Pártgazdasági Osztályokért majd 1961. március 25. és 1965. augusztus 20. között élelmezésügyi miniszter volt. Ceausescu hatalomra kerülése után a párthierarchiában is emelkedett, 1965. augusztus 21. és 1975. március 22. között a Minisztertanács alelnöki tisztségét töltötte be. 1974. március 22.-1980. március 29. között belkereskedelmi miniszter volt, majd 1975. március 22. és 1982. május 21. között a kormány miniszterelnök-helyettese volt. 1980-tól folyamatosan romlott a párthierarchián belüli helyzete. 1980. április 28. és 1982. május 21. között a használati cikkek gyártását koordináló bizottság tagja volt, majd 1982-tol elveszítette Ceausescu bizalmát. 1984-ben kikerült a KB-ból. Pályafutása során a legmagasabb állami kitüntetéseket is megkapta. [.]Fazekas 1926. február 16-án született Lupényban egy székely-magyar munkáscsaládban. A primer szocializációját biztosító közeget azonban a család elköltözése miatt nem a bányaváros biztosította, hanem egy székelyföldi kisváros, Székelykeresztúr. A Magyarandrásfalva és Székelykeresztúr által behatárolt tér több szempontból is meghatározó volt az ifjú Fazekas számára. Az itt és ekkor kialakult baráti, rokoni kapcsolatok a térségtol való fizikai elszakadás, a Bukarestbe költözés után sem szakadtak meg. A munkáscsaládból való származás, az inasévek majd a negyvenes évek közepétol kibontakozó baloldali mozgalom, valamint a székelykeresztúri tanítóképzo és gimnázium hangulata, világa meghatározó elemévé vált a fiatal Fazekas politikai identitásának is. Fazekas nem gyakorolta vallását, ugyanakkor nem is szakított vele. A nagyon fiatal, mindössze 17-18 éves, szinte még gyerek Fazekast az 1944 osze után új lehetoségek elé került kommunista mozgalom gyorsan magába szippantotta. Szekunder szocializációjára és politikai identitásának kialakulására a párt által, a tehetséges káderek kiképzésére létrehozott tanfolyamokon, pártiskolákban került sor. [.] Forradalom és ellenforradalom között. Fazekas János és az 1956-os események A bukaresti politikai ranglétrán egyre feljebb emelkedo Fazekas elso, nagyobb publicitást kapó megnyilvánulására az 1956-os magyarországi események erdélyi kihatása kapcsán került sor. A Politikai Bizottság teljhatalmú megbízottakat küldött ki a határmenti, vegyes lakosságú és politikailag érzékenyebbnek tartott tartományokba. Fazekas Jánost Marosvásárhelyre, a Magyar Autonóm Tartomány székhelyére küldték. A helyi pártszervek képviseloivel és a helyi értelmiségiekkel személyes kapcsolatban álló Fazekas megbízatása tehát abból állt, hogy az általa jól ismert terepen biztosítsa a nyugalmat, lefékezze az esetleges forradalmi megnyilvánulásokat. [.] Fazekas késobb is abban látta az 1956-os marosvásárhelyi szereplésének eredményességét, hogy sikerült lecsillapítania a kedélyeket és ezzel elejét venni, megakadályozni a tömeges letartóztatásokat. Miután Budapesten a felkelés fegyveres felkeléssé fajult, egy este jelentkezett nálam Bukarestbol egy securitatés tábornok, aki egy titkos postát hozott számomra. Kinyitottam a borítékot, amelyben egy hosszú lista (névjegyzék) volt 1000 személy nevével, akiket nacionalistáknak, revizionistáknak és rendszerellenes veszélyes politikai személynek nyilvánítottak és le kellett volna oket tartóztatni. (.) A listán szerepeltek: Gálfalvi Zsolt, Molter Károly, Székely János, Szabó Erno, Lohinszky Lóránt, Bács Ferenc stb. Fazekas visszaemlékezése szerint személyesen konzultált Gheorghiu Dej-zsel és ily módon sikerült megakadályoznia a letartóztatásokat. Fazekas tehát a párt szempontjából sikeresen kezelte 1956 októberében az elso tüneti jelenségeket Marosvásárhelyen. [.] Az 1958-ban kezdodo megszorítások nem igazolták ezt az utat, viszont a Ceausescu-féle nyitásban újra szerephez jutó, 1956-ban a meghurcolás helyett a hatalommal való kompromisszumot kereso és választó értelmiségiek egy része ismét Fazekas példájának követésében látta éppen aktuális sikerességük egyik kulcsmomentumát. Transindex.ro 2012. június 20.Csontokról a mozgólépcsőnKántor Lajos Konglomerát (Erdély) című, a Kossuth Kiadó által megjelentetett kötetét mutatják be a Kós Károly Akadémia Alapítvány és Minerva Művelődési Egyesület szervezésében június 21-én, csütörtökön délután 6 órakor Kolozsváron a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében (Jókai/Napoca utca 16 szám). A könyvről a szerzővel beszélget Demény Péter és Markó Béla. A kötet bevezető írását az alábbiakban közöljük. – Vannak csontjai? – Tessék? – Vannak csontjai? Ez meg miféle őrület? Sebestyén nem érti, ki szólította meg, honnan jön a hang. Jó ideje üldözik a hangok, de nem ilyen agresszíven szokták megszólítani. Most tulajdonképpen nem is hang jön, csak kép, képről a szöveg, ahogy halad fölfelé, a kijáratnak. Egyszerű Sandoz-reklám, reklámok a mozgólépcső két oldalán, a kalciumhiány pótlását sulykolják beléd. Egymást érik, most már a belső képernyőn is. Csontok, csontok… Párhuzamosan a reklámmal, egy vers sorai motoszkálnak Sebestyénben, persze nem a sajátjai, egy barátja írta, a híres kolozsvári ortopéd professzornak ajánlotta őket; a saját csontjait szólította meg, még abban az időben, amikor biztatta magát: „hogy: előre! – vagy csak tovább!” Azt is leírta, ami tulajdonképpen mindenkire érvényes, ha nem vesszük is tudomásul: „Időm egyre kevesebb”, viszont hozzátette: „s ez nem keresztény misztika”. Vajon hogyan reagálta le a dedikáció címzettje, jó emlékű dr. Fazakas János (valamikor Sebestyén is járt nála a klinikáján) a Sandoz-reklámot? Ó, dehogy, most nem a Sandoz szól az aluljáróban, hanem Szisz verse. Csontok, csontjaim, csikorogtok, amíg élek, amíg éltek. S ha a halál késes angyalai húsomból kiheréltek: ti őriztek engem tovább, évszázadoktól meggyötörten. Tanúm leszel, ásványi váz. Hogy nem hajlottam. Hogy csak törtem. Végül is miben segít a Sandoz? Hogy ne törjünk, hanem csak hajoljunk? Mit válaszolna erre Fazakas professzor? Vagy mai utódja, akinél Sebestyén épp mostanában járt? És mit ők hárman, ahogy kezdik befészkelni magukat Sebestyén agyába? Most már SzGSz, vagyis az idősebb és a fiatalabb Sz, meg évtizedek óta vitafelük, főleg az idősebbik Sz-é, a híres szerkesztő, G. Sebestyén szerint még annyira sem fognák fel a mozgóbeli kérdést, mint ő. És mégis, mintha együtt válaszolnának, Szisszel. – Csak csontjaink, csak csontjaink. Már ha azok is el nem porladtak. Jóllehet mind a hárman fiatalabbak Sebestyénnél. Bizonyára valamennyien kalciumhiányban – de élnek. De élnek? Sebestyén László rögeszmésen ragaszkodik hozzá, hogy együtt kérdezze őket, hogy együtt válaszoljanak. Ők négyen együtt élnek. Négyen most már, a mozgólépcsőn haladó túlélővel, egyben-másban utóddal. Akinek ugyancsak elszámolni valója van. Velük. Mi az, hogy él? Nehéz erre válaszolni. Él a celeb, a világ ura. Él „a világ bajnoksága”, Dél-Afrikától Kolozsvárig. Élnek a labdarúgás hősei. Él a mikrofonba hangját beeresztő énekes, a vele dübörgő zenekar. Él a mindenütt jelen lévő politikus. A tévésztár. A celeb, mindenekelőtt. És mi az, hogy celeb? SzGSz ezt még nem hallotta. Ha le akarná fordítani a benne, Sebestyénben sajátosan élő hármast, többé-kevésbé pontosan így nevezné őket: Szabédi László, Gaál Gábor, Szilágyi Domokos, a 20. századi Erdélyből, a Kárpát-medencéből. Főképpen Szabédi, ő nem hagyja nyugton Sebestyént, már évtizedek óta. De a szerkesztő előd G.G. és a fiatalon távozott Szisz (nem csak mint ellensúly). Ki ismeri még őket? Celebritások? Az ő, mármint SzGSz idejében (hármuk idejében) híres volt a költő, de akár a szerkesztő, a professzor, pláne ha akadémikus. Tévé? Internet. Csak nézi(k) Sebestyént. A sajtó, az más. Bulvár? SzGSz-szel nem illik, nem kellene viccelni. Bár ifjabbik Sz értette a viccet. Tervezett közös szemináriumaik előtt Sebestyén mai kortárs költő (nem parlamentbe választott celeb) mondatából idéz, most olvasta egy hetilapban: „…a tömegnyilvánosság, ez a celebidióta látványhomály a művészi megnyilvánulások zömével nem tud mit kezdeni”. Akkor hát menekülni kellene a látványhomályból. Távol a metró reklám- és embersűrűjétől, keresni egy helyet, ahol Sz, G és a náluk nemzedéknyivel fiatalabb Sz vitatkozhat, Sebestyén pedig kihallgathatja, illetve faggathatja őket. A két idősebb erősen hitt, fiatalon, a világmegváltó eszmékben, később is kereste a világmagyarázatot. Az ifjú Sz-nek a kételkedés maradt. A mesternek választott Sz, az előd, huszonévesen a század, a huszadik betegségéről akart könyvet írni. De ő írta le a naplójában, hogy az igazság igen általános fogalom, s ha jól utánajársz, nem takar semmit; vagy nagyon is sok mindent takar, de csak úgy, mint a szekér ponyvája: olyan dolgokat, amik nem tartoznak együvé. Hát most erről kellene beszélni. Tőle olvasta Sebestyén azt is, hogy nem az eszet s a szívet kell magyarrá tenni, hanem az életet; lehet szép a magyar élet, és mindenki irigyelni fogja, nem gyűlölni. Létezhet ilyesmi? G egészen másokat gondolt. Legalábbis másként. Ő egész életében azt próbálta magyarázni, tanítani, hogy mindenütt előbújik a rosszul tanított múlt. És mint a valóságirodalom teoretikusa figyelmeztetett, ha úgy ítélte meg: mindennapjaink elköltőiesítve, elfabulázva ködlenek fel egy-egy lírai futamban. Ő a magyar életet, a kisebbségit különösen, internacionalista mértékkel mérte. De tudta: a kisebbségi élet nem teljesség, nem valódi és őseredeti egyetemesség; tartozéka volt egykor az egésznek, melyben, ha zavartalanabb egyéni vérkeringése volt is, rész és függelék jellege sosem volt eltagadható. Ifjú Sz már ebbe a nem-teljességbe született bele. Három helyzet. Együtt: SzGSz. Több, mint három név, több, mint három élet külön-külön. Sebestyén úgy gondolja, a csontokat össze kell rakni*. És azt, ami a csontoknál is fontosabb. Egy korszak. A múltunk. A jelenünk? * A csontok összerakásához Sebestyén a Szabédi László, Gaál Gábor és Szilágyi Domokos leírt (tehát ellenőrizhető) szövegeit használta fel, megőrizve a három szerző – helyenként pedig a barátaik – eredeti fogalmazását Kántor Lajos. Szabadság (Kolozsvár) 2012. július 15.Az egyetlen női lovas vitte el a pálmát a Székely VágtánCsernáton, Csíkdelne és Gidófalva lovasa jutott a második Székely Vágta döntőjébe. A szotyori versenyző a döntő előtti állatorvosi vizsgálaton nem ment át, így mind a szervezők, mind a versenybíróság, mind a versenyző maga úgy döntött, visszalépteti a lovat a versenyből. A nap folyamán többször hallani lehetett, hogy sokan a Vágta egyetlen női versenyzője mellett teszik le voksukat, ami a döntőfutamban be is igazolódott. A 19 éves csíkdelnei lány, Keresztély Beáta és Herceg lova vitte el a pálmát. Fölényes előnnyel győzött a fiatal csíkdelnei lány a 2012-es Székely Vágtán. Keresztély Beáta már szombaton megmutatta, hogy teljes összhangban van lovával, hiszen a délelőtti díjugrató versenyt is ő nyerte meg. Az előfutamokban és a középfutamban egyaránt nagyon jól futott, ezért sokan megelőlegezték neki a győzelmet. Bár nem hazai pályán volt, magabiztosan és elegánsan győzte le hazai ellenfeleit, a gidófalvi Fazakas Jánost és a csernátoni Ugron Attilát. A döntőben egyébként második lett a 19 éves Fazakas János és Pali lova, harmadikként futott be Ugron Attila és Villám lova. A budapesti Nemzeti Vágtán mindhárom lovas részt vehet, és a Nemzeti Vágta szervezőinek döntése alapján Sepsiszentgyörgy is képviselheti Székelyföldet, direkt benevezőként. Keresztély Beáta gyergyószentmiklósi, lovas családból származik, édesapja fogathajtásban román bajnok, de ő maga is kiskora óta ül a nyeregben. Díjugratásban edzője, Balázs Sándor segítségével számos román díjugrató versenyen vett részt, jó eredménnyel. Másfél éve a delnei Huszár Sportklub lovasa. A verseny után Beáta elmondta: egy hétig intenzíven készült a galoppversenyre, előtte a díjugratásra összpontosított, mert azt is meg szerette volna nyerni. „Álmomban sem gondoltam volna, hogy megnyerem a Székely Vágtát is, de most már nagy reményekkel készülök a Nemzeti Vágtára” – tudtuk meg Beátától. A fiatal versenyző azt is hozzátette, hogy különösebb stratégiát nem alkalmazott, a középfutamban viszont kihasználta a helyzetet, amikor lehetősége volt rá, és a számítása bejött. A Székely Vágta fődíja a budapesti Nemzeti Vágtára való kijutás, amit mindhárom lovasnak biztosítanak, emellett az első helyezett 2000 lejt, a második 1500 lejt, a harmadik lovas 1000 lejt vihet haza, és természetesen a győztes serlegeket. A díjakat Tamás SÁndor megyei elnök, Antal Árpád András polgármester és Horváth László kormánymegbízott adta át Székely Tibor Vágtafőkapitány jelenlétében. A rangos lovaseseményen részt vett Füzes Oszkárné Bajtay Erzsébet nagykövetné asszony, és képviseltette magát a Magyar Köztársaság csíkszeredai főkonzulátusa is. lapszemle.ro Erdély.ma 2012. július 19.Székely Vágta: ló és mítosza„Ez a föld a tiéd, ha elmész, visszavár” – dúdolták tavaly a tűzoltóautó tetején szolgálatot teljesítők még hosszú percekkel azután is, hogy az Óriáspince-tetőn elcsendesedtek a Honfoglalás című rockopera utolsó akkordjai. A Székely Vágta elmúlt hétvégén rendezett idei rendezvénysorozata tovább erősítette az érzést: napjaink egyik legmeghatározóbb hazai közösségi élménye ez a ló–lovassport–lovasérzés hármas mítosz köré kitalált esemény. Már-már kultikus helyszínné nőtte ki magát a Sepsiszentgyörgy közeli Óriáspince-tető, amely a Háromszéki Magyarok Világtalálkozója révén került először a köztudatba, az elmúlt két évben pedig a Székely Vágta okán vált zarándokhellyé. A háromszéki önkormányzat korábbi elnöke, Demeter János egy békés téli hegyi autózás alkalmával talált a hihetetlen kilátást kínáló helyre, amelynek mai arculatát Damokos Csabával együtt alakította ki. Amúgy roppant nehéz meghatározni, mi is tulajdonképpen, milyen célt szolgál a szeptemberi budapesti döntőben kicsúcsosodó Nemzeti Vágta egyetlen határon túli előrendezvénye. Az azonosításhoz a 2008-ban útjára indított főrendezvény egyik legszívesebben emlegetett mottója, a Kassai Lajos lovasíjász világbajnoknak, a Nemzeti Vágta Kuratórium elnökének tulajdonított mondat – „Ne őseinket kövessük, hanem azt, amit őseink követtek!” – nyújthat némi kapaszkodót. A rendezők szerint a Nemzeti Vágta a hit, erő, összetartozás hármas értékét testesíti meg, hiszen a ló mitikus tisztelete, szeretete, becsülése és értése a magyar ember génjeiben él. Még akkor is, ha az elmúlt század meglehetős hatékonysággal „járult hozzá” eme örökség csorbításához. Korántsem beszélhetünk azonban „csak” lovasversenyről, hiszen a kísérőrendezvények legalább annyira szolgálják a hagyományőrzést, a történelemidézést, a magyarság önmagába vetett hitének, erejének, összetartozásának, eleven múltjának képviseletét. A magasztos célok mellett a rendezvény hangsúlyos törekvése a hazai lótenyésztés, a székelyföldi lóállomány állapotának bemutatása, a gondolatébresztés minél több emberben, hogy igyekezzenek visszatérni eleink példájához. Úgy tűnik, négyévnyi „tévelygés” után idén találta meg ez a folyam a medrét, hiszen ebben az évben már nem jutnak szerephez a galoppozáshoz kitenyésztett angol telivérek, viszont annál nagyobb teret kapnak a hétköznapok során munkalovakként, hátasként élő háztáji paripák. És ez így van jól, hiszen az eddigi rendezvények során csak azon települések kerülhettek reflektorfénybe, amelyek képesek voltak telivéreket és hivatásos zsokékat bérelni a nagy verseny idejére. A 34 települést, illetve lovast felvonultató Székely Vágtán máris érezhető volt a fejlődés: erősebb, felkészültebb lóállomány, edzettebb, tapasztaltabb versenyzői gárda. Az esetenként egészen színvonalas futamok láttán máris megfogalmazódott a remény, miszerint a székely lovasokat akár a Nemzeti Vágta dobogóján is viszontláthatjuk. A versenyek mellett a látogatók tömege, a kosztümös történelmi filmekbe illő díszletek és környezet, a jó szervezés, a választékos étel-, italkínálat, a mértéktartó ízléssel felvonultatott, túlnyomó részében lóhoz és lovagláshoz kötődő kiállítások és tevékenységek – különböző bemutatók – varázsolták jól azonosíthatóvá az eseményt. A székelyföldi termékmustrán többek között székelyszenterzsébeti szíjgyártó, kőrispataki szalmafonó, nagykárolyi kötélfonó, szovátai ostorkészítő, sepsiszentgyörgyi nyeregkészítő és rézműves is bemutatkozott. Munkájuk legjavát ajánlgatták a kézművesek a vágta egyik legsikeresebb rendezvényén, a népművészeti és lovastermékek vásárán. De sokan voltak kíváncsiak a Székely Vágta kulturális kísérőrendezvényére, a Székely Székek Találkozójára is, a történelmi székek szellemi, tárgyi és gasztronómiai hagyományainak seregszemléjén Sóvidék, Csíkszék, Gyergyó- és Kászonszék, Orbaiszék, Kézdiszék, valamint Erdővidék is bemutatkozott. Ami mindenképpen válaszra váró kérdés: egy- vagy kétnapos ez a rendezvény? A számszerűsíthető érdeklődés arról árulkodott, hogy elsősorban a verseny izgalma, azaz a második nap, illetve az esti kulturális rendezvények vonzották a nagyobb tömegeket. A különböző lovasbemutatók ugyanis rendeltetésüktől fogva kísérőrendezvények, amelyek a tétre menő futamok közötti holtidőt töltik ki. A Székely Vágta első napján önálló súllyal megterhelt lovasbemutatók viszont csak rövid ideig voltak képesek megfogni a közönséget: egy kivételes sorsra érdemes rendezvény gyermekbetegségei. Esélyegyenlőség Az öt évvel ezelőtt indult Nemzeti Vágta stabil rendszerre épülő, önálló rendezvénysorozattá nőtte ki magát, amelynek két fő elve a biztonság és esélyegyenlőség. Idén éppen a tényleges esélyegyenlőség megteremtése érdekében szabályozták, hogy milyen lovak vehetnek részt a szeptemberi viadalon: kizárták az angol telivéreket, amelyek lényegesen gyorsabb tempóban vágtáznak, ennél fogva balesetveszélyesebb is. A Székely Vágta azt is jelezte, hogy a vidéki, illetve a határ menti istállókban nem nagyon van angol telivér. „A Nemzeti Vágta versenyszabályzata kimondja, hogy a versenyben induló lovak esetében az angol telivér vérhányad és az ismeretlen származás együttesen a második ősi sorban nem lehet több 75 százaléknál. Ilyen körülmények között a székely versenyzők a középdöntőbe, de akár a döntőbe is bejuthatnak Budapesten – vélekedett Bendes Csaba, a Nemzeti Vágta verseny igazgatója. – Azt szeretnénk, ha mindenki a saját vagy valamely helyi istálló lovával érkezne a versenyre, így egyre több lovas megszólítható. A Nemzeti Vágtán a kisbéri félvér, a Gidrán és esetleg a Furioso – North Star fajtájú lovaknak lehet a legnagyobb esélyük, de minden bizonnyal ott lesz majd az élmezőnyben az arab telivér és a Shagya-arab is.” A tizenhat elővágtáról a legjobb 45 lovas kerül a döntő hetvenkét versenyzője közé, idén az elővágtát szervező település képviselőjének is garantáltan helye lesz a budapesti versenyen. A szervezők döntése alapján a második Székely Vágta mindhárom döntőse és Sepsiszentgyörgy „csapata” képviseli Székelyföldet a szeptemberi Nemzeti Vágtán: a győztes a Csíkdelnét képviselő Keresztély Beáta Herceg nevű lovával, a második helyezett a Gidófalvát képviselő Fazakas János Alpár Pali nevű hátasával, illetve a harmadik helyen végzett Csernáton színeiben induló Ugron Attila Villám nyergében. Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2012. szeptember 6.A Székely Himnusz népünk közös imája – a szerző halálának 90. évfordulójaÖsszetartozik a magyarság – nem számít, ki, hol született, a határ egyik vagy a másik oldalán – a Kárpát-medencében és a világon mindenütt. Mihalik Kálmán, a Székely Himnusz zeneszerzője halálának 90. évfordulójára a Belvárosi temetőben rendezett megemlékezésen Magyar Anna, a megyei közgyűlés elnöke, hangsúlyozta: a himnusz tulajdonképpen ennek az összetartozásnak az egyik maradandó jelképe. Gál Imre, a Mihalik Alapítvány elnöke üdvözölte a megemlékezésen is jelen lévő Mihalik Kálmán leszármazottjait, a Budapesten élő Szekács Verát (született Mihalik) és Mihalik Lajost, majd emlékbeszédében hangsúlyozta: a Székely Himnusz jeleni az összetartozást és a vigaszt, a reményt a világon szétszóródott valamennyi magyar és székely számára. Viharvert, hányatott sorsú kis népünk közös imája. A gyűlölet, az irigység nemzetünk, népünk betegsége, ha mindezt nem tudjuk legyőzni, elveszünk. Magyarságunknak hitre, szeretetre, bölcsességre van szüksége. Az egység iránt akkora az igény, mint még sohasem. Fogjuk meg egymás kezét szorosan, mert sorsunkon csakis mi segíthetünk. Az Úristen megadta a lehetőséget, kérdés csak az, élünk-e vele vagy elveszünk, hangsúlyozta Fazekas János, Erdélyből jött vendég. A megemlékezésen Kalmár Ferenc (a KDNP alelnöke) országgyűlési képviselő, a Nemzeti Összetartozás Bizottságának tagja mondott beszédet. A Székely Himnusz összetartó erővé vált, akik énekelték, tudták, miért teszik, tudták, hova tartoznak. Kapcsolatot jelentett a gyökerekkel, minél inkább tiltották, annál inkább erősödött, népszerűvé vált, a közösségek megtartó szimbólumává lett. A képviselő szerint a Székely Himnuszt nem lehet elválasztani a trianoni békediktátumtól. Ha Trianonról vagy a himnuszról beszélünk, akkor óhatatlanul a megmaradás kérdése is felmerül. Ha a külső falak leomlanak, a vár is összedől Ha európai szemszögből szemléljük a kérdést, meg kell állapítani, hogy az ókontinenssel is nagy baj van. A tősgyökeres európai nemzetek képtelenek megújulni, fogynak, mint ahogyan mi is. Sokan mondják Magyarországon, miért kell annyit foglalkozni a határon túli magyarokkal, foglalkozzunk elsősorba az itteniekkel, mert Magyarországon is nehéz. Ez így van nyugtázta a képviselő, de azt látni kell, ha egy vár külső bástyái leomlanak, akkor előbb-utóbb maga a vár is összedől. Mindenképpen foglalkoznunk kell a határon túli magyarokkal, és meg kell adni nekik minden segítséget, hogy ne asszimilálódjanak. Ugyanis két nagy veszély fenyegeti őket: az asszimiláció és az elvándorlás. Ezeknek a megállítására a jelenlegi magyar kormány úgy gondolta –– nagyon helyesen ––, hogy a kettős állampolgárságot meg kell adni minden határon túli magyarnak, aki azt kéri. Amit ugyancsak teljes mértékben támogat a magyar kormány, az a székely autonómia ügye. A képviselő a Strasbourgban elért eredményeket ismertette. Gaudi-Nagy Tamás jobbikos képviselővel módosító indítványt nyújtottak be, amit elfogadott az Európa Tanács. Ennek következtében megkapták a Székely Nemzeti Tanácstól a Gábor Áron-díjat. A székely autonómia előrehaladott, kidolgozott kezdeményezés, ami nagyon fontos az egész magyarság számára. Meg kell mutatni, véli Kalmár, hogy a Kárpát-medencében Magyarországon kívül is létre lehet hozni egy jogilag tiszta magyar autonóm tartományt. Ez példa lehet a máshol élő magyarok számára is. A megemlékezés a Székely Himnusz közös eléneklésével, majd koszorúzással ért véget. vajma.info/magyartudat.com Erdély.ma 2012. október 25.Kötetlen beszélgetés az 1956-os forradalomrólMég mindig várat magára a „nagytakarítás” a bűnösök körében Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Kolozs megyei szervezete és az Erdélyi ’56-os Bajtársi Társaság szervezésében kedden délután a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítványnál nyilvános emlékező-értékelő beszélgetés zajlott a magyar forradalom és szabadságharc miatt elítélt kolozsváriak szereplésével. A kötetlen beszélgetésen jelen volt Magdó János kolozsvári magyar főkonzul is. Asztalos Lajos helytörténész élete fiatalságának azt a fejezetét mesélte el, amikor 1952-ben, tizenhat éves naivként, tizenhét társával együtt, megalakítva az Illegális Kommunistaellenes Szervezetet, röpcédulák gyártásával akarták megváltani a világot. A katonai törvényszék ítélte el őket, két év múlva szabadultak, de a következményeket később is viselték. Az 1956-os magyar forradalom idején diákként emelte hangját az ügy érdekében, és amikor rá egy évre a Securitatea eredménytelenül próbálta őt besúgóként használni, hamarosan kidobták az egyetemről, s elvitték munkaszolgálatosnak. Családját fizikai munkával tartotta el, miközben írt és fordított, saját bőrén tapasztalva, hogy sorsát magyar nemzetiségű belügyieknek köszönhette. Kocka György filológus egyetemistaként vett részt 1956. október 24-én a diákszervezet megalakulásában. Nem tartja magát hősnek, csak áldozatnak, mivel akkor többedmagával hitt a kommunizmus megjavíthatóságában. Éveket töltött börtönökben, rádöbbenve, hogy az erdélyi magyarok meghurcolásáért erdélyi magyarok voltak felelősek. És kirívó példaként említette Fazekas Jánost, aki – két személy kivételével – meggyőzte íróinkat, hogy határolódjanak el a magyarországi forradalomtól. Kocka György egykori cellatársának, Dobri Jánosnak a töretlen optimizmusát idézte fel, aki nagy hatással volt környezetére. Ugyanakkor felháborítja, hogy sem Magyarországon, sem Romániában a mai napig nem történt nagytakarítás az egykori kegyetlen meghurcolók körében. Dávid Gyula a Bolyai Tudományegyetem irodalmár tanársegédeként már 1956 szeptemberében átérezte a reform szükségességét. Diákjaival halottak napján a Házsongárdi temetőben végigjárták múltunk hírességeinek sírhelyeit, és akkor fogalmazódott meg bennük, hogy azok gondozása legyen a magyarszakos diákok feladata. Másnap a Szabad Európa Rádió ezt a magyar forradalommal való szolidaritásként adta hírül, novemberben pedig az egyetem tanszemélyzetéből kicsikarták, hogy ítéljék el „az ellenforradalmat”. Ő – az abban az időben divatos koncepciós perek technikájával – hét év fogságot kapott a rendszertől, ami alatt azt tapasztalta, hogy a rabok között sosem volt nemzetiségi torzsalkodás. Dobri András meghatódva vette tudomásul az édesapjára vonatkozó meleg szavakat, amelyek fényében őt – utólag – egyre inkább hősként ismeri meg. Dobri András kétéves volt, amikor édesapját, Dobri Jánost hét évre bebörtönözték, és ez alatt édesanyjuk hat gyermekkel élte túl a megpróbáltatásokat. Akkoriban sokan elfordultak tőlük, akikben addig megbíztak, de olyanok is akadtak, akik váratlanul segítettek nekik. Dobri Jánost kiszabadulása után nem vették vissza régi tisztségébe, a Protestáns Teológiai Intézet tanári állásába. Mégis helyt állt, miközben családjának sosem beszélt börtönéveiről, talán mert meg akarta kímélni őket ettől az élménytől. „Negatív nosztalgiázásuk” során az ötvenhatos elítélt szereplők a raboskodásuk alatt beszerzett színesebb mozzanatokkal is szolgáltak a hallgatóságnak. Szabadság (Kolozsvár) 2013. április 20.Kőrösi Csoma Sándor szobra Marosvásárhelyen1940-ben Marosvásárhelyen megalapítják a M. Kir. Állami Kőrösi Csoma Sándor Polgári Fiúiskolát. Az épület a Bernády György téren áll, ma a Petru Maior Egyetem működik benne. 1941-ben felkérték Dabóczy Mihály erdélyi származású budapesti szobrászművészt, készítené el Kőrösi Csoma Sándor egész alakos szobrát, melyet az iskola előtti kis térre állítanának fel. 1943. szeptember 26-án ünnepélyesen fel is avatták. Ez volt az akkori Magyarországon Kőrösi Csoma Sándor első egész alakos szobra. Csupán pár hónappal élte túl felállítása első évfordulóját, mert 1944 végén a visszatérő román hatalom ledöntette, a fej letörött, a szobortestet sikerült a közüzemek udvarára menekíteni. A talapzat viszont a helyén maradt. Naponta elhaladtak mellette – az akkor még magyar nyelvű – Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet hallgatói. A magyar forradalmat megelőző 1956-os politikai enyhülés légkörében egy egyetemi gyűlésen az akkor hatodéves Toró Árpád mintegy testamentumként hagyta az alsóbb évesekre, hogy „addig ne nyugodjatok, amíg rendbe nem teszik a Bolyaiak sírját, amíg vissza nem állítják talapzatára Kőrösi Csoma Sándor szobrát, hadd tudja a világ, hogy kik vagyunk és mit akarunk”. Egy hónap múltán – már a forradalom bukása után – a megyei pártbizottság ismét összehívta a diákság vezetőit, mintegy leszerelni az ellenséges hangulatot. Fazekas János jelenlétében a diákvezetők megint felsorolták elvárásaikat, köztük a Csoma-szobor visszaállításának gondolatát is, azzal érvelve, hogy nem politikus, hanem egyetemes, világhírű tudós volt. Szilárd meggyőződésem: a diákok követelése nagy szerepet játszott abban, hogy a Maros Magyar Autonóm Tartomány pártvezetése jóváhagyta a szobor újraállítását, és felkérték Kulcsár Béla szobrászművészt, faragja újra a fejet. Persze nem az eredeti helyen – a forgalmas utca melletti téren –, hanem a Bulevárdként ismert vársétányon, a Mészárosok bástyája közelében, ahol 1962 óta ma is áll. Ez az epizód is hozzá tartozik Kőrösi Csoma Sándor marosvásárhelyi szobrának történetéhez. Dr. Nagy Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy). 2013. július 3.Háromszékből KovásznaNehéz, de hálás megrendelést kapott három fiatal történész: Novák Csaba Zoltán, Tóth-Bartos András és Kelemen Kálmán Lóránt Kovászna megye 1968-as megalakulásáról, intézményi berendezkedéséről írja az Újjászületés, Háromszékből Kovászna című könyvet. A kézirat első változatának vitájára minap került sor, fel is merült egy s más, pedig ez még nem a szakmai berkekből származó hozzászólások alkalma volt. Csupán a korszakot megélt, többé-kevésbé a „megyecsinálás”-ban részt vevők mondták el észrevételeiket – ezekre most kitérni kár volna, hiszen a könyv végső változatában mindet tartalmazza majd. A könyv rendelésre készül tehát, Kovászna megye megalakulásának 45. évfordulóján, és a Haszmann Pál Múzeum szeptember 21-i, negyvenedik születésnapján mutatják be. A megye születésének kerek évfordulója lehet, jobb alkalom lett volna, de aktuálpolitikailag most a legjobb az időzítés. Most, amikor megszüntetni akarják Kovászna megyét, a könyv üzenet kell hogy legyen: miként közel fél évszázaddal ezelőtt az akkori Sepsi és Kézdi rajoni értelmiség kivívta az önálló Kovászna megye létrehozását, úgy a mostani felelős politikusainknak megakadályozniuk kell beolvasztásunkat. És recept is a készülő könyv egyben, mert bár a benne foglalt tanulmányok mindenike levéltári kutatásokon alapszik, melyek – nyilván – nem tartalmazzák, nem tartalmazhatják azokat a fondorlatokat, háttérszervezkedéseket, melyekkel anno 1967–68-ban – miután a „nagy székely megye” álma szertefoszlott – megakadályozták Háromszék Brassó megyéhez csatolását, azért a visszaemlékezések és a visszaemlékezők hasznos tanácsokkal szolgálhatnak. Persze, a módszerek és az eszközök negyvenöt év alatt sokat változtak, a cél azonban változatlan. Az Újjászületést egyébként szűz területen való kutatás előzte meg, a román történetírás ugyanis nem szentel nagy figyelmet az 1960–1970-es éveknek. Ilyen szempontból úttörő munkát készít a három fiatal történész (kiknek a téma objektív megközelítéséhez épp életkoruk az egyik legfontosabb támpont), az alapkutatások hiánya meg segítség számukra, hiszen minden, a bukaresti, brassói, sepsiszentgyörgyi, csíkszeredai, marosvásárhelyi levéltárakban, de még a magyarországi külügyi jelentésekben, illetve a „székely kommunista” Fazekas János magánlevéltárában fellelhető iratot át kellett tanulmányozniuk, korábbi munkára, részkutatásokra nem támaszkodhattak. És így kerülhettek figyelmük középpontjába olyan dokumentumok, mint például a cenzori hivatal jelentései, melyek nemcsak a Megyei Tükört marasztalták el túlzott „magyarkodásáért”, de még a Székely Mikó Kollégium egykori diáklapját, a Gyökereket is. Számos adatot és adalékot tartalmaz a készülő kötet a kor történetéhez (Kovászna megye megalakulását, intézményi berendezkedésének kialakulását a történészek az 1968–1972 közötti időszakra szűkítették, a Király-éra vége és az országos gazdasági-politikai változások, az ideológiai kontroll kiteljesedése szabta meg a felső határt), és talán még egy anekdotákat tartalmazó rész is bekerül. Mert milyen kár volna feledésbe merülnie az 1970-es évek elején Erős várunk nekünk az ének címmel megszervezett dalos találkozó esetének, melynek román fordításáért – Forţa cîntecului – a szervezőket még dicséret is illette... Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
